„A’ igazgató a’ iskolában csak bólint. Nem beszél, mert nincs kedve.” Mondja Anita. Anita hároméves, folyton mesél, mondogat, történeteket talál ki a’ iskoláról.
„A’ igazgató a’ iskolában csak bólint. Nem beszél, mert nincs kedve.” Mondja Anita. Anita hároméves, folyton mesél, mondogat, történeteket talál ki a’ iskoláról. Sőt, előbb szeretne iskolába menni, és ha majd nagy lesz, akkor óvodába. A logika még nem erőssége, de előbb-utóbb ráviszi a kényszer.
Valószínűleg látott már iskolát és igazgatót, noha nem jeleztük neki, hogy a most áthaladó, működő, gesztikuláló, telefonáló, dolgozó férfiú vagy nő maga a megtestesült igazgató. Iskolában is járt, vitték, vittük. Elmentünk előtte (Bolyai, Papiu, Róm. kat. Unirea-Egyesülés).
Anita olyan szavakat tud – családi ártalom –, amelyeket egy háromévesnek még nem kellene tudnia. Nem fontos, nem szükséges, nem tartozik életének keretei közé. Rohadtul felnőttes. Majd tizenöt-húsz év múltán. Napi beszélgetéseink, mondataink, kijelentéseink, telefonbeszélgetéseink kissé önkényes viaszlenyomata.
Mesélés közben figyeltünk fel rá: polgármester, sajtótájékoztató, sőt egyszer pontosabban is mondatba ágyazta: sajtótájékoztatóra megy az istennel, ti. a nagymama.
Nagyon szeretném, ha felnő, találkozzon olyan (iskola)-igazgatóval, aki tényleg bólint, beleegyezik valami nagyszerű és nemesbe, amit a tanulóifjúság, a cég, a vállalkozás, a társaság, az alkalmazottak, beosztottak, a tagság, űrlegénység, tanártársak, üzletfelek, cybertestvériség szeretne, akarna, kívánna.
Na persze beszéljen is az az igazgató, de a beszédei ne legyenek hosszúak, unalmasak és szakállasak, az év végi búcsúztató lehetne rövid és személyes, az évkezdéskor mondott szavakban rejtőzzön biztatás, legyen közhelymentes, bátorító és nem eltántorítóan szigorkodó, harsányan aktivistaduma.
És tényleg tájékoztassák a sajtót a hivatalosak, ne beszéljen mellé a polgármester, ne szidjon, átkozódjon, ne legyen mutatványos pankrátor, mint a mostani, aki csak azért hívja össze a sajtót, hogy ellenfelein elverje a port, az isát és a hamut, hogy magának újabb mandátummal biztosítsa a gyűlöletbeszédhez való jogot.
Anita csak tizenöt év múlva lesz nagykorú, addig meg lehet kockáztatni az állítást, hogy változni fog a világ. Az igazgatók és polgármesterek polgárbarátok lesznek és nem mind pártlakájok. Persze, ma is vannak kivételek, vannak üdítően barátságos főnökök. De felsorolásukra azért sem vállalkozunk, mert már nyugdíjba vonultunk, vonultattak és egyre kevesebb igazgatót ismerünk, nincs velük dolgunk, bólintani mi is tudunk önerőből, ha nincs kedvünk beszélni. Vagy kifogytunk az érvekből, a szuszból és nem utolsósorban a mondanivalóból.
Ezt akár önértékelésnek is veheti a nyájas olvasó.
