Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár. A háborúban áldozatok vannak, sok-sok áldozat: meghaltak, eltűntek, sebesültek, földönfutók, lelkileg megnyomorodottak, gyászolók, árvák. A háborúban az anyák temetik el a fiaikat, fiatalasszonyok búcsúznak el a férjüktől. És négy esztendő alatt sokat, nagyon sokat temettek Ukrajnában.
Amikor az agresszióra gondolunk, vagy az újabb és újabb, öldöklést szolgáló fegyverszállítmányokra, akkor a legelemibb jogot, az élethez való ragaszkodást kérdőjelezhetjük meg. Mert a fronton a fegyverekkel többnyire fiatalok, élni vágyók, életösztönükből fakadóan a borzalmakat túlélni óhajtók néznek szembe egymással és a halállal. Mindentől függetlenül.
Ma Ukrajnában háború zajlik. Nemcsak a harcvonalon borzalmasak a mindennapok, hanem ott is, ahol nem dördülnek fegyverek, de kísért a besorozás réme, a halálhír szorongása, a légiriadó, az áramszünet, a nyomor. Mi csak a határ túloldalán szomorkodunk és szörnyülködünk afelett, hogy minden nap áldozatokkal és veszteségekkel jár, és minél jobban elhúzódik a konfliktus, minél később kerül sor a várva várt békére, annál lesújtóbbak lesznek a statisztikák.
Ukrajna háborús helyszínei még nem látogathatók, a kegyelet virágait nem lehet még elhelyezni ott, ahol fegyverropogás, életveszély, bizonytalanság van. De hadd osszam meg egy évvel ezelőtti emlékeimet, amikor személyesen eljutottam egy három és fél évtizeddel korábbi háború legvéresebb helyszínére. Hiszen a kilencvenes évek első felében a Balkánon is sokat temettek, hogy csak a hozzánk legközelebb eső borzalmakra utaljak. A második világháború utáni viszonylagos békés időszakot követően, a szovjet uralta keleti tömb szétesése után ugyanis még volt egy háború a szomszédunkban, amely a világháborúkat követő béketárgyalások által mesterségesen létrehozott Jugoszlávia felbomlásához vezetett. Az orosz–ukrán testvérháborúhoz hasonlatosnak tekinthető a szerb–horvát konfliktus. Ráadásul mindkét esetben magyarokat is érintett, érint a besorozás.
A szerb–horvát háború legvéresebb helyszíne Vukovár, annak idején sokat hallhattunk erről a településnévről. Középkori magyar neve Valkóvár, az egykori Szerém megye székhelye volt. Az 1991 nyarán, őszén zajló három hónapos ostrom során a horvát hadsereg mintegy hétezer-ötszáz katonája esett el, és a harcokban a városban csaknem minden elpusztult. A városszéli emlékhely, amelyet az egykori tömegsír szomszédságában hoztak létre, a legszörnyűbb és legnagyobb háborús bűncselekmény helyszíne, amelyet a szerb hadsereg elkövetett Horvátország elleni agressziója során. A honvédő háború áldozatainak a város új temetőjében álló, keresztet formázó emlékművét mintegy ezer fehér márványkereszt övezi. A legjelképesebb vukovári mementó, emlékjel a szétlőtt formájában megőrzött víztorony épülete, a harcok során a szerb erők fő célpontja, ahova először tűzték ki a horvát zászlót.
Amíg nem tört ki az orosz–ukrán háború, a második világháborút követő „legvéresebb” európai helyszínként tartották nyilván ezt a Duna menti várost, amely – már csak a későbbi határfolyó közvetlen közelsége miatt – rendkívüli emberáldozatokkal vált ki az egykori Jugoszláviából, és lett az önállóvá vált Horvátország része. Megrendítő a városszéli tömegsírok fölé emelt emlékhely meglátogatása: sok száz név, arckép, pislákoló gyertyák, kevéske megmaradt tárgyi emlék. De még annál is emberpróbálóbb az új temetőben végignézni a sok száz, több ezer síron, névtelen kereszten, és elmormolni egy imát az örökmécsesnél.
Hogy miért írtam le mindezt, és miért Vukovár áldozatainak állítok emléket az orosz–ukrán háború kirobbanásának negyedik évfordulóján? Mert az áldozatoknak kijáró csendes emlékezés örök érvényű. Nem ismer határokat, még nemzetiségeket sem. És amikor a szintén közeli, nem is olyan régen még lángokban álló európai hadszíntér mélységesen felkavaró, az értelmetlen halált és a temérdek szenvedést felidéző emlékképeit osztom meg, akkor a tegnap, a ma és a holnap ukrán, orosz és bármely nemzetiségű áldozataira is emlékezem. Sajnos egykoron életerős, ma már a meglevő vagy még jelképes temetőkben nyugvó magyar férfiakra is.
Vukovári mementó. Intő jel bármely háború okozta szomorú következményre, emlékezés a halálra. Figyelmeztetés a hatalomnak, hogy ne emberéletek által taposson utat magának. A sírkövek és a névtelen keresztek, a tömegsírok helyszínén a szélfúvással dacoló örökmécses nemcsak a közvetlen hozzátartozóknak, hanem mindannyiunknak szomorú és mélyen megrendítő látványként szolgálnak.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
