Csütörtöki kimenő
Ma délelőtt végre láttam egy robotkutyát a főtéren. A mi, állítólag Erdélyben a legnagyobb és sokat próbált főterünkön. Persze Önök megkérdezhetnék, mitől „sokat próbált”. Vagy nem kérdik meg, és ez nekem a legkényelmesebb, ugyanis akkor folytatni tudom a gondolatot, amely szerint egy robotkutya látványa számomra döbbenetes volt. Találkoztam élő egyenesben a 21. századdal, illetve annak csúcstechnológiájával azon a bizonyos sok próbát és vásárt kiállt főtér aszfaltján. Zöld volt, és szögletesen, de valahogyan mégis simán mozgott. Volt rajta valami felirat is, amit nem olvastam el, de remélhetőleg nem politikai üzenettel volt megfertezve, mondjuk, nem akart együttérzést csiholni a meggyilkolt, levadászott ajatollah iránt, sem Trump elnök ideológiájához nem volt köze. Belpolitikai utalásokra nem vagyok érzékeny, sőt kíváncsi sem (öreg hiba, beismerem), ui. régóta elszakadtam a belpolitikai gyomorgörcsöktől, meghagyom azoknak, akik ebben szakértők, és ismerik a szakszerű gyógyítás és kezelés módozatait is.
A robotkutya a járókelők részleges csodálatát vívta ki, ugyanis egyesek megálltak a délelőtti órák végén, miközben ügyeket igyekeztek intézni, vétségeket jóvá tenni, konfliktusokat feloldani vagy éppenséggel gerjeszteni. Megálltak, és csudálkozó tekintetet vetettek a robotállatra, amely egykedvűen sétált fel és alá a nyárikert bejáratát elválasztó zajos kapualj előterében. Sőt volt, aki előkapta eszes telefonját, és fényképezni kezdte a szokatlan jelenséget, mely anyagi megjelenésében megfogható volt és emberközeli. Úgy értem, odahajolhattál hozzá, és akár a szemébe is nézhettél. Merő digitál-elektronika nézett vissza rád. Állítólag értelmesebben, mint gondolnád. Nem kaffogott, nem ugatott, nem csóválta a farkát, gazdája távirányítójával kizárólag mozgásra serkentette-utasította.
Mások ellenben elsétáltak mellette, pillantást sem vetettek a bemutatóra, ismét mások még a lépteiket is megszaporázták, hogy gyorsabban odaérjenek a kiválasztott áruhoz, áldozathoz, autóbuszhoz, szeretőhöz, iskolához, a végzethez vagy éppenséggel a nagy újrakezdéshez. Nem akartak szembesülni a jövővel. (Megértem.) Ez a lehetőség elvben minden sietőben benne van. Adott, hogy úgy mondjam. A robotkutyában valószínűleg még nem.
Ők, az elhúzók, egyáltalán nem voltak meghatva, kíváncsivá téve. Azt is feltételezhetjük, hogy nekik van már egy egész falkájuk robot- és űrkutyákból, sőt más mesterséges intelligenciával és mesterkélt valósággal felfegyverzett géppel, amely (vagy lassan már aki?!!) átveszi a helyünket, helyettünk él, viselkedik, véleményt mond, ha kell, háborúzik, ha kell, békét köt, és olajat fakaszt az embargó sziklájából Mózesként.
Szóval a robotkutya láttán előtörtek a régiről szavakba foglalt dilemmák: helyettesíthetők vagyunk már a közeljövőben, vagy van még egy esélyünk arra, hogy a bolygót értelmesen irányítsuk, szavatoljuk békés mozgását, és nem rántjuk ki saját lábunk alól a talajt?
A legrémesebb, ha továbbgondolod a fenti mondat sugallta képzetet. Ha kirántják a talajt (a Földet) a lábunk alól, seggre esünk. Jó, jó, de hova zuhanunk? Tessék mondani, akkor még hatni fog a gravitáció, és legalább a robotkutyák fognak utánunk ugatni?
