2022. május 19., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Hétköznapi történet

Ferenckét az első havazás vitte el 2012 telén. Az édesapja – akit a nevét öröklő utód világra jöttétől mindenki csak Nagyferencnek hívott a faluban – a kertjük felé vezető ösvényen talált rá egy január eleji hajnalon. A disznókat indult megetetni az idős férfi, amikor megütötte a fülét a jellegzetes vonítás. A szomszéd házőrzője jelezte kitartóan az emberi érzékelés számára megfejthetetlen lélektávozást. 

– Nem lehetett tudni, mikor történt a baj, hány órakor lépett ki a házból, és mennyi ideig feküdt a hóban, miután az ital mámora leterítette – idézte fel a tíz évvel ezelőtt történteket hosszas, nehézkes készülődés után Rozália, Ferencke húga. Nem próbálta leplezni, hogy minden szóval erősödik benne a fájdalom, sőt, mintha szüksége is lett volna a mélyen őrzött, lassan hegedő seb feltépésére, megtisztítására. 

– Nálunk, a családban mindig is a bátyám volt a kedvenc. Nem csoda, hiszen ő volt az elsőszülött, ráadásul fiú – tért vissza gondolatban a szülői házba a ránctalan arcú, titkon őszülő asszony. – Az én érkezésem másodrendűnek számított, még édesanyám is beismerte, hogy amikor meglátott, elsóhajtotta magát: „Be kár, hogy leány, mennyit fog ez szenvedni!” Így hát Ferenckének járt minden figyelem, törődés, én meg felnövögettem mellette valahogy. Mindössze két év volt köztünk a korkülönbség, így az elemi iskolába is együtt jártunk egy darabig. Akkor még mindketten jól tanultunk, de felső tagozaton a bátyám tanulmányi előmenetele rohamosan romlott. Idősebb cimborák akkor már megkóstoltatták vele a szeszt, kétség sem fért hozzá, hogy ez áll a rossz bizonyítvány hátterében. Zúgolódtak is miatta édesanyámék eleget, de inkább csak maguk között vagy a fülem hallatára, őt nem sokat „zaklatták” a kérdéseikkel. Ha mégis előállították, mindig ugyanaz volt a válasz: félelmetes az erdőn átmenni a községközponti iskolába, de az a pár korty pálinka indulás előtt „megszelídíti” a farkasordítást. Főleg télen volt hatásos ez a mese. Az általános iskola elvégzése után mindketten bekerültünk a városba, én persze két évvel később, mint a bátyám, aki asztalosnak tanult. Ügyes keze volt, dicsérték is a mesterei, de az ital akkor már mindenhova elkísérte. Huszonévesen súlyos májbetegséggel diagnosztizálták, munkaképtelenné vált, a 32. születésnapja előtt betegnyugdíjas lett. 

– Önnek közben milyen irányt vett az élete? – kérdeztem.

– Leérettségiztem, munkába álltam, férjhez mentem, és ezzel egyből városi lettem. Csak a szokásos dolgok, semmi világraszóló. Az esküvő utáni években egymás után született meg a két fiam. Albérletben kezdtük a közös életet, de nemsokára, anyósomék segítségével, sikerült vennünk egy tömbházlakást. A mai napig ott élünk a férjemmel. A gyerekek felnőttek, megvan a saját életük, hozzánk már csak látogatóba jönnek. 

– A bátyja nem alapított családot? – vettem fel újra a pihenni hagyott történetszálat. 

– Másként alakult szegénynek az élete – borult el újra a tiszta arc. – Sohasem volt udvarló típus, igaz, nem is nagyon bátorították a vele egykorú leányok, fiatalasszonyok. Harmincéves agglegény korában aztán a faluba költözött egy nála idősebb, férjezett nő, két kislány anyja. Nem tudom, hogy akadtak egymásba – a rossz szájak szerint a kocsmában, mert a fehérnép sem vetette meg az italt –, de az biztos, hogy Ferencke egészen belebolondult. Az asszonynak, persze, imponált a helyzet, kérette is magát, amíg jól össze nem melegedtek. A románcnak rövid időn belül híre ment, hol itt, hol ott látták őket a közelebbi, távolabbi szomszédok. Édesanyámék érezték, hogy nem lesz ennek jó vége, és megpróbálták jobb belátásra téríteni a testvéremet. De tudja, milyen, mikor szerelmes az ember, beszélhetsz neki reggeltől napestig. Az asszony férje abban az időben külföldön dolgozott, valami hajón. A nagy baj akkor kezdődött, amikor hazajött. Hiába volt minden óvatosság, bujkálás, egy este mégis rajtakapta Ferenckééket, és tehetetlen dühében úgy megverte mindkettőt, ahogy csak tudta. A bátyámnak jutott az ütések java, kórházba is került. Mire hazaengedték, a furcsa házaspár eltűnt a faluból. Azután Ferencke egészen magába zárkózott, és még többet ivott. Anyámék úgy próbáltak segíteni rajta, hogy eldugták előle a betegnyugdíját, amit rendszerint az utolsó baniig italra költött. Persze ez sem használt, sőt, az alkoholmegvonástól egészen kifordult magából. Az addig ismeretlen agresszivitása megijesztette a szüleimet, fel is adták a harcot, és csendben nézték, hogyan lesz emberi roncs a fiukból. Édesanyám 2011 őszéig bírta a tehetetlenséget, akkor aztán a szíve felmondta a szolgálatot. Asszonyi gondoskodás nélkül maradva apám is az italhoz nyúlt – igaz, addig sem volt a pálinka az „ellensége”. Szakadt meg a szívem a két gyámoltalan férfiért, de nekem is ott volt a családom, az akkor már kamaszodó gyerekek, egyszerűen nem volt időm, energiám a szülőfalum és a városi otthonom között keringeni. Azt a januári reggelt viszont nem tudom elfelejteni, amikor apám beleordította a fájdalmát a telefonba. Leginkább őt sajnáltam, csak utána a testvéremet, akit minden terhétől megszabadított a tíz évvel ezelőtti első nagy hó. Biztos furcsán hangzik, de szinte éreztem a megkönnyebbülését, azt, ahogy hirtelen nőtt szárnyaival láthatatlanul átöleli a falut. Ha behunyom a szemem, most is magam előtt látom a gyászszertartásra váró, fehér udvart, a hosszú padot, amin apró, fekete foltként kucorgott némán apám. Sokat jártam ki hozzá a tragédia után, vittem neki ennivalót, gyógyszert, mindent, ami kellett, de egyszer sem láttam rajta, hogy jólesne a jelenlétem. Bár sohasem mondta, úgy gondolom, neheztelt rám Ferencke távozása miatt. Őszintén szólva, valahol mélyen bennem is ott pislákolt az önvád. Amikor apám is „útra kelt”, egyedüli örökösként eladtam a házat, mert úgy éreztem, ott nincs már keresnivalóm. Az a titkos, marcangoló érzés azonban így is megmaradt. Sokáig azt hittem, nincs már hatalma fölöttem, de most, hogy ennyit havazott, újra megbizonyosodtam róla: még mindig ő az erősebb.