Családi hagyományból díjnyertes méhészet

Női mézlovag a Nyárádmentén

Miután édesapja már gyerekkorában „megfertőzte” a méhészet iránti szenvedélyével, immár harminc éve űzi ezt a hivatást a félig marosvásárhelyi, félig szentháromsági Mihály Mónika, aki ma már a Nyárád-völgyi Méhészegyesület tagja, több mint két éve mézlovag, és több rangos szakmai versenyen érdemelt ki első díjat vegyes és mannamézével. 

Mihály Mónika számára a méhészet nem csupán munka, hanem életforma és családi hagyomány. – Ez mindig is „álomméhészet” volt, amit lassan harminc éve csinálunk. Édesapám a kilencvenes évek elején fogott neki méhészkedni, amikor mi tizenéves gyerekek voltunk az öcsémmel, így akarva-akaratlanul belecsöppentünk ebbe a világba – árulja el Mihály Mónika, amikor arról érdeklődöm, hogyan csöppent bele nőként a jellemzően férfiasnak számító méhészet világába. – Már gyerekként azt láttam, hogy Szentháromságon édesapám mindig olyan szívvel-lélekkel végezte a dolgát, és később, már érettebb fejjel én magam is rájöttem, hogy micsoda csodavilág a méhek világa. Kezdetben autodidakta módon kezdtem tanulni róla, könyvekből, videókból, majd elvégeztem egy méhésztanfolyamot, ahol a szakemberektől egyre többet és többet tudtam meg erről a világról. Azóta is ezzel foglalkozunk családilag, ahogy mondani szoktuk, édesapám a méhészet feje, mi pedig, a testvérem, a férjem, édesanyám és én meg a keze és a lába – jegyezte meg nevetve Mónika. Mint mondta, a méhészet nem egyemberes munka, hiszen rengeteg a tennivaló, a fizikai munka, cipkedni kell, ráadásul férfias „szakma”, amikor nőként megjelent a zömében férfiakból álló méhésztársadalomban, kezdetben érezte, hogy furcsán néznek rá, mintha az járna a fejükben: mit keres itt ez a nő? 

Sokat tanulhatnánk a méhektől 

Amikor arról faggatom, mi ragadta meg leginkább a méhek világában, így felel: – A természet egy magas szintű kolóniája. Az a harmónia, a tudatosan felépített rendszer, amiben ők élnek… úgy érzem, mi emberek sokat tanulhatnánk tőlük. Rendezettséget, munkamegosztást, egymás iránti felelősséget. Mihály Mónika és családja nem vándorméhészek, a méheik a Nyárádmentén gyűjtik a nektárt.

 A méhészet hullámvasútszerű mesterség, fogalmaz Mónika, hiszen a „termést” számtalan tényező, többek között az időjárás is nagyban befolyásolja. Az idén például, amikor kellett volna virágozzanak a gyümölcsfák, minden lefagyott, az akác nem virágzott rendesen, akácméz szinte egyáltalán nem lett. A méhészek, akik elmentek vándorolni, mesélték, hogy a Duna-deltában, valamint a Duna mentén, ahol nagy akácoserdők vannak, ott is nagyon silány volt idén a termés. Ráadásul jött a szárazság, majd hirtelen sok csapadék, illetve a hőmérsékleti értékek sem kedveztek a nektárbegyűjtésnek. – Nagyon gyenge volt méhészeti szempontból ez az év, mi az év első felében alig 30 kiló mézet pergettünk, holott volt olyan év, amikor eddig már 200 kg-nál tartottunk. Harminc év méhészkedéssel a hátunk mögött azt tapasztaljuk, hogy a méhészet egyre gyengébben megy. Nekünk 30-50 méhcsaládunk van, volt amikor 200-500 kg mézünk lett utánuk, régebb voltak évek, amikor egy tonna is lett, de az utóbbi időben egyre kevesebb lesz – jegyezte meg a méhész.

„A hölgy, aki minden díjat elvisz”

A kihívások ellenére Mihály Mónika és családja kitart, és szép szakmai sikereket érnek el. 2022-ben a Nektária székely mézversenyen – ahol 280 erdélyi mézminta versenyzett – az ő vegyes virágmézük nyerte az első díjat. Tavaly pedig újabb elismerés érkezett: a különleges, ritka mannamézükért champion minősítést nyertek. – Ez a mézfajta fekete színű, karakteres ízű és rendkívül jótékony hatású. A harminc év alatt mindössze másodszor tudtunk mannamézet pergetni, hiszen csak tízévente adódik olyan év, ami kedvez ennek – meséli, majd nevetve hozzátette: a mézlovagrend férfitagjai tréfásan úgy jellemezték Mónikát, hogy „ő az a hölgy, aki minden díjat elvisz”. Ő azonban úgy érzi, ez nem csak az ő érdemük, hanem a Jóistené, a természeté és a méhek csodálatos munkájáé is.

Bár a környezeti kihívások, a gyomirtók okozta károk a méhállományban, valamint az olcsó, import méz egyre nagyobb terhet ró a helyi méhészekre, Mihály Mónika nem adja fel. – A tavalyi év közepes volt, de még reménykedünk, hogy idén legalább vegyes virágmézünk lesz, ez a specialitásunk – mondja bizakodóan. 

Ha túl tiszta, túl híg a méz, az már gyanús

Mihály Mónika szerint a helyi méhészek számára az olcsó, importált méz komoly kihívást jelent, hiszen ha behozzák a jóval olcsóbb, de kétes minőségű mézet, ők nehezen tudják eladni a minőségi terméküket 35-40 lejért, sok vásárló számára ugyanis kizárólag az ár a szempont. – Pedig annyi befektetés és munka van mögötte, hogy még ez a reálisnak gondolt ár sem hozza vissza a költségeket – magyarázza. Felmerül a kérdés: honnan tudja a vásárló, hogy az a méz, amit a bolt polcáról levesz, valóban igazi-e? – Ha még nem bontottuk ki, már az üvegben látható, hogy a valódi méz nem az az átlátszó, híg lé, hanem kissé sűrűbb, és akár apró virágporszemcsék úsznak benne. Ha megkóstoljuk, az aromájáról azonnal felismerhető, hiszen az igazi méznek karakteres, természetes íze van, míg a hamisítottban csak az édes ízt érzi az ember. Ha túl tiszta, túl híg, az már gyanús lehet. Ráadásul a valódi méz idővel kristályosodik, vagyis „cukrosodik”, ez a természetesség egyik biztos jele – mutatott rá a méhész. 

 A Nyárád-völgyi Méhészegyesület tagjaként Mihály Mónika 2022-ben kapta meg a mézlovagi címet, miután első díjat nyert a rangos Nektária mézversenyen. Az egyesület vezetője úgy látta jónak, hogy aki az első díjat megnyerte, az méltó erre a címre. Akkor még egyedüli nő volt a rendben, azóta azonban több női taggal is bővült a mézlovagrend. A mézlovagi cím nemcsak elismerés, hanem felelősség is, a mézlovagok feladatkörébe tartozik a méz és a méhészet népszerűsítése, járnak óvodákba, iskolákba, ahol a gyerekeknek mesélnek a méz jótékony hatásairól, kóstolókat szerveznek, karitatív rendezvényeken vesznek részt – sorolta. 

Nem csak munka, hanem életforma

A méhészet igen munkás hivatás, kora tavasszal indul: ilyenkor ellenőrizni kell a méhcsaládokat, felkészíteni a kaptárakat a szezonra. – Áprilistól július végéig nagyon sok a munka, ősszel pedig jön az utolsó nagy feladat, elkészíteni a védőtakarásos rendszert, amivel a méhek átvészelhetik a telet – árulja el Mónika, aki húsz évig könyvelőként dolgozott, a méhészetet a munka mellett végezte, most azonban teljes erőbedobással erre a hivatásra összpontosít, marosvásárhelyi lakhelyükről utaznak rendszeresen a szülői házhoz, Szentháromságra méhészkedni. Mint mondta, a környéken sok fiatal nekifog méhészkedni, mivel jó megélhetési lehetőséget látnak benne, azonban amikor rájönnek, milyen munkás és áldozatos hivatás, sokan abbahagyják. A nagyobb méhészek azonban, akik vándorolnak és komoly befektetéseket eszközöltek, nehezebben engedhetik meg maguknak, hogy feladják – osztotta meg a tapasztaltakat.