Introspectus – Ötletek

Olyan sűrűn követik egymást a kiállítások, hogy mellékletünkben néha le is késünk az elemzésükkel, részletesebb bemutatásukkal. De ha kissé késik is a méltatás, az mindig jól fog, és tanulságos lehet művésznek, közönségének egyaránt. Most is már a Barabás Miklós Céh Maros megyei csoportja csütörtökön nyílt tárlatának örülünk, de adósságot is törlesztünk, ugyanis színhelyén, a Bernády Házban előzőleg Botár László és Mariana Papară festőművészek képei szereztek örömöt a művészetkedvelőknek. A tárlat megnyitóján Márton Adrienne művészeti író mondta el méltató gondolatait. Szövegét az alábbiakban tesszük közzé.

A mai kiállításon nincsenek kapaszkodók: nincs horizont, amelyhez igazíthatnánk a tekintetünket, nincs figuratív alak, amely tükröt tartana elénk – és mégis, minden ismerős, hiszen itt nem a szem, hanem az emlékezet lát. Egy kusza vonal lehet egy félbehagyott mondat, amely sosem talált hangra. Egy sötét folt, egy kimondatlan súly, amely évek óta csendben nehezedik ránk. Egy hirtelen felvillanó színrobbanás, ami egy ajtó a szabadságra – egy pillanat, amikor minden jelentés lehull, és csak a nyers érzés marad.

Mi, emberek, a látásra támaszkodva térképezzük fel a világot, mintha szemünk lenne a valóság iránytűje. De itt és most ezek az alkotások nem kifelé mutatnak, hanem befelé hívnak. Nem megmutatják a világot, hanem megnyitják azt bennünk. Itt nem az a kérdés, hogy mit látunk, hanem az, hogy mit érzünk, amikor nézünk. Ki vagyok én ebben a pillanatban? Milyen hangon szólal meg bennem a csend? Ehhez pedig elengedhetetlen az introspectus – a befelé fordulás művészete. Mert csak az kapcsolódhat igazán a külvilággal, aki már ismeri saját belső világát. De ez az út nem járható bátorság nélkül. Bátorság kell ahhoz, hogy szembenézzünk önmagunkkal, és még több bátorság kell, hogy megörökítsük azt, amivel szembenéztünk. Ebben a térben most ez a bátorság ölt testet.

Botár László és Mariana Papară munkái nem csupán képek, hanem feltárulkozások. Alkotásaikkal felfednek egy töredéket a lelkükből, és ezáltal sebezhetővé válnak. Az önök feladata az, hogy szintén vállalják ezt a sebezhetőséget, és ne csupán szemmel nézzék az alkotásokat, hanem lélekkel. 

Botár László művei olyanok, mint egy feszültséggel teli lélegzet: egyszerre fegyelmezettek és szabadok, a rend és a káosz egyetlen szívben dobban. Geometrikus és organikus formái között finom egyensúly feszül, akár egy húr, amely bármelyik pillanatban megszólalhat. Képei nem csupán megszületnek – megküzdenek a létezésért. Az ösztön és a kontroll párbeszéde zajlik itt, ahol a művész keze egyszerre vezet és enged. Színei érzelmi mezők, amelyek bevonzanak, mint valami láthatatlan mágnes. A kontrasztok nem véletlenek, hanem belső erővonalak, amelyek végigvezetnek minket önmagunk rejtett rétegein. Alkotásai nem engedik, hogy felszínen maradjunk – mélyre hívnak, ahol már nem viselhetünk álarcot.

És hasonló utazásra hív Mariana Papară festészete is, egy útra, mely szinte fizikai erővel hat. A festék nem csupán szín, hanem anyag, súly, jelenlét. A gesztus nem csupán nyom, hanem mozdulatba zárt energia, amely visszhangként rezeg tovább a vásznon. A textúrák titkos írásjelek: megfejtésre várnak, de sosem adják meg magukat teljesen. Képei intenzívek, sodróak, néha szinte elsöpörnek. A néző itt már nem pusztán szemlélő, hanem résztvevő – belép egy vizuális eseménybe, ahol minden pillanat új jelentést szül.

Ez a két alkotói attitűd ma párbeszédbe lép. Első pillantásra talán eltérnek, de a felszín alatt gyökereik összeérnek, két folyó, amely ugyanabba a tengerbe tart. Munkáik nem az elismerés utáni vágyból születnek, hanem az alkotás öröméből, abból a szabadságból, amely csak az önvizsgálatból fakadhat. Együtt mutatják meg, hogy az absztrakció nem egyetlen út, hanem sokféle lehetséges megközelítés.

Talán ez a legfontosabb, amit ezek a művek kínálnak: a lelassulás lehetőségét. Egy teret, ahol nem kell értenünk – csak éreznünk. Megállítanak, kizökkentenek, néha ellenállnak. És ez rendben van. Az absztrakt expresszionizmus nem hízeleg, hanem jelen van. Lélegzik. Figyel.

Kívánom, hogy ezen a kiállításon mindannyian valóban jelen legyünk – ne csak testben, hanem lélekben is.

Márton Adrienne