2025. november 11., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Hétköznapi történet

Nemrég beszélgettem valakivel, akinek az életritmusát gyümölcsfaillat változtatta meg. Halkan, szerényen mesélt eddigi 41 esztendejéről, és miközben hallgattam, úgy éreztem, pontosan az a szabadság árad a szavaiból, amire én mindig is vágytam.

Pap Szilveszter számára a lehetőségek végtelen tánca a létezés. A rendelkezésünkre álló bő fél órában nem is kerülhetett szóba minden, amibe eddig belefogott, de bízom benne, hogy a lényeg mégis hagyta magát utolérni, ahogy – a városi otthonából a nagyszülői vidéki házba kiköltöző – férfi kecskéi egy rendhagyó húsvét hétfőn. Története azonban sokkal előbbről indul, a marosvásárhelyi gyerekkortól. 

– Az általános iskolát a Művészeti Líceumban végeztem el. Hegedültem, de végül elbohóckodtam az egészet. Elég szabadszájú gyermek voltam, és ez visszaütött. Középiskolás koromban az Elektromaros Líceumba kerültem, ott találkoztam a számítástechnikával. A kábelt, ugye, könnyebb húzni, mint a vonót. De azért otthon ezután is elő-elővettem a hegedűt, amikor nem hallotta senki. Érettségi után először egy számítógépszervizben dolgoztam, aztán a Marosvásárhelyi Televízónál (TTM) lettem adástechnikus. Közben egy régi művészetis tanárnőm egyre biztatott, hogy menjek, hallgassam már meg a Nagy István kórust. Végül beadtam a derekam, és négy-öt évre ott is ragadtam a kórusban.

– Ezek szerint szeretsz és tudsz énekelni – szóltam közbe.

– Tulajdonképpen canto szakon mentem volna tovább a művészetiben, ha nem lövöm el a nyolcadikos képességvizsgát. A munkahelyekre visszatérve, miután a televíziós időszakom lejárt, egy jó évig nem csináltam semmit, aztán egy elektronikai szaküzletben dolgoztam másfél-két évet. Annál tovább nem bírtam, az egy helyben állás ugyanis nem az én műfajom. Ezután újabb egyéves szünet következett, majd 2012-ben, egy korai órában azzal „csörömpölt fel” telefonon egy ismerősöm, hogy nem megyek-e megnézni valamilyen elektronikai hálózatot. Velem rögtön ébredés után nem igazán lehet szót érteni, akkor is így volt, de amikor magamhoz tértem, visszahívtam az illetőt. Megtudtam, hogy két napelemparkról van szó, amelyeknek a kommunikációs hálózatát nem tudják megoldani. Az egyik park Szentmártonban, a másik Beszterce mellett volt. Így kerültem bele a napelemezésbe, és azóta is benne vagyok, kisebb-nagyobb szünetekkel. Eleinte csak a kommunikációs rész hárult rám, aztán más területekbe is belekóstoltam, és most már A-tól Z-ig mindent elvégzek, ami a rendszer üzembe helyezéséhez szükséges. Egy cég alkalmazottjaként az ország minden területére hívnak. Előfordult, hogy egy jó évig, másfélig többet voltam Bukarestben, mint itthon, aztán egyszer megelégeltem a távollétet, felpattantam egy vonatra, és hazajöttem. A fővárosban töltött időszak annyira rányomta a bélyegét az akcentusomra, hogy amikor a vonatállomáson taxiba ültem, a sofőr végigsétáltatott a városon, mert azt hitte, hogy idegen vagyok Vásárhelyen. De aztán felvilágosítottam… 2017-ben jött egy érdekes szünet a napelemrendszeres munkában. Akkoriban egy ideje már mindenfele tapogatóztam az interneten, hogy hogyan lehet természetes alapanyagból házat építeni. Amikor valaki válaszolt, beadtam a felmondásom a munkahelyemen, felültem a repülőre, és saját költségre elmentem Angliába kendertéglából házat építeni. Jó három hetet töltöttem kint, azalatt az egész folyamatot megtanultam és elraktároztam. Utána hazajöttem, megpihentem, aztán visszatértem a napelemes céghez. 

Ekkor értünk beszélgetésünknek annak a pontjához, amit már nagyon vártam.

– Három-négy évvel ezelőtt kijöttem egy hétvégére a nagyszüleim jobbágytelki házába, ami üresen állt. Éppen akkor virágoztak a fák, egyik reggel ilyen illat, másik reggel olyan illat fogadott. Ez késztetett arra, hogy összecsomagoljak, és kiköltözzek falura. Harminchét év városi lét után ez lett az új életformám, de tulajdonképpen még csak tanulom az egészet, tesztelgetem, mi hogyan működik, meg nézek jobbra-balra, próbálom másoktól ellesni a jó gyakorlatokat. Jelenleg a különböző tyúkfajtákat „kevergetem”, már egészen érdekesek, és keltetéssel is foglalkozom. Ez úgy indult, hogy a szomszéd egyszer áthozott pár tojást, hogy süssem meg. Én azonban megtaláltam mamám „villanykotlóját”, és beletettem a tojásokat. Ezzel az öt-hat tojással indult a „tyúkozás”. Ez is olyan spontán módon alakult, mint minden az életemben. 

Szilveszter kísérletezős kedve a kézművessör-készítésre is kiterjedt. Még a városi tömbházlakásában élt, amikor ezt először kipróbálta – „ellőtte magát a slag, így a sörben fürdés ki van pipálva”, jegyezte meg –, azóta azonban tökéletesítette a tudását, itókáját barátok, ismerősök, ügy-

felek is örömmel kóstolják. Igaz, csak kis tételben termel, hiszen ebben sem az anyagi haszon, sokkal inkább a megtapasztalás élvezete hajtja. Különleges ötletekből pedig természetesen most sem szenved hiányt, egy olyan új találmányt eszelt ki, ami a – szó szerint – csirkefogó kiskutyáit kíméletesen szoktatná le a majorság ritkításáról az ebek nyakán lévő chipek, egy speciális nyakörv és a tyúkok azonosító gyűrűinek összehangolásával. 

– Sok mindenfélét kitaláltam az utóbbi időben, csak az a baj, hogy semmit sem fejeztem be. Amikor valaminek látom a végét, akkor félbehagyom – mondta beszélgetőtársam, aki jelenleg egy háromrekeszes hűtőt épít a sör rekeszenként történő szabályozására, és kecskéket is tart új életterében. 

– Fajtatiszta állatokkal kezdtem, de aztán elment az eszem, és összevásároltam mindenféle egyedet, abban nem volt köszönet. Amúgy a kecsketartás onnan indult, hogy láttam, hogy a ház melletti gyümölcsös, ami tizen- vagy huszonévekig nem volt rendezve, elbokrosodott. Fűnyíró helyett fordultam a kecskékhez. Először csak hárman voltak, de aztán érkezett 34. Két évvel ezelőtt húsvét hétfőjén, amikor más locsolni ment, én rohantam a kecskéim után, ugyanis aznap félóránként elszabadultak. Jelenleg 14-en vannak.   

Szilveszter a fejés mellett a sajtkészítést is megtanulta, a rendelkezésére álló kisebb földterületeket pedig az elkövetkezőkben be szeretné vetni, hogy jószágát saját terméssel táplálhassa. Ugyanakkor kenyeret is süt, régi fajta kovászost. Arra a kérdésemre, hogy mit adott neki a falusi élet a városban töltött évtizedek után, így válaszol:

– Csendet és nyugalmat. Rájöttem, hogy mennyit rohantam, és hogy nem lehetett velem beszélni. Egy ideje mobiltelefonom sincs, így sokkal jobban megtalálom a közös hangot önmagammal.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató