Hatvan és harminc
2026-09-21 15:00:00
- Kuszálik Péter
No, ennek neki kell készülni, nem lehet csak úgy, bemelegítés nélkül. Nem pálesszel melegítek (mert a szesz eltűnt az életemből), hanem egy halkra állított könnyű muzsikával: Joan Baez woodstocki lemezével. Nyújtsa föl a kezét, aki még emlékszik ’azokra a szép időkre’: We shall overcome someday … and we are free (= egy napon fölülkerekedünk és szabadok leszünk). Khm. 1969-ben az amerikai lány (ma is élő folk-rock legenda) énekelte el a mi vágyainkat: and peace will find (= és béke lesz). Nem a kipusztíthatatlan békevágy miatt kapcsoltam vissza a múlt évszázad hatvanas éveibe, hanem azért, mert az idén volt a 60. érettségi találkozónk. Kolozsvár, Farkas utca, 11-es Líceum. Három párhuzamos osztály végzett akkor: A és B (reál), C (humán); összesen 102 diák. Ennek a csapatnak az egyharmada (34) már kilépett a rendszerből, s a ’maradék’ 68-ból is csak 20 jött el az osziórára (az ünnepi asztalnál többen voltak, de én megszöktem onnan, merthogy: „józan fejjel nem jó nézni, hogy mulatnak mások”).
Alex sem volt ott, mert őt messze fújta a szél, a nyolcvanas évek derekán ő is a szabadságot választotta. Észak-Európa most is a helyén van, de manapság egy perc sem kell ahhoz, hogy a több száz kilométerre költözött barátod fölvegye a telefonkagylót. A villanylevél pedig akkor is működik, ha tudom, hogy épp a délutáni álmát alussza. Ő szokta emlegetni gyakorta, hogy a lehető legjobb időben (pár évvel a háborút követően) születtünk, így a mi generációnkat nem a kemény hadviselés ritkította meg, hanem a kórokozók (az imént említett egyharmados apadás még kíméletesnek számít apáink generációjához mérve). A sztálini korszakot gyermeki ’gondtalanságban’ vészeltük át, az alimentárák degenyeges padlóján sorban állni sem volt túl megerőltető. Az a kor inkább csak annak volt kibírhatatlan, aki nem abba a szűkös világba született bele. A zöldpaprikával megpakolt nagy karéj zsíros kenyér is már otthonos emlékeket idéz. Házibulik, diákszerelmek stb. Vacak tucattermékek helyett komoly filmeket (is) láthattunk, és az embertelenséget az akkor még létező baráti segítség tette elviselhetővé.
Megtapasztalhattuk a kollektív korszak korhadását, és (1989 végén) a nem remélt kidőlést is megérhettük. Negyvenes éveink elején még jó erőben voltunk, s kiválóan bírtuk a ’gengszterváltás’ ritmusváltásait. Ajándékba kaptam a Joan Baez által megénekelt (sajtó)szabadságot, amely teljesen átalakította az életemet. 1990 áprilisában a kivándorlás gondolata is megkísértett, de sikerült mihamar elhessegetnem a csábítást. Év végén a Csíki Lapok „Menni vagy maradni?” pályázatára beküldött írásomban már Jókai Mór írását idéztem, vállalva a magam/magunk döntésének minden következményét is. „Vándoroljatok ki! Ha számot vetve magatokkal meggyőződtetek, hogy itthon nem tudtok semmit használni (…) Ha nem szerettek senkit és semmit többé, aki utánatok itt marad, akkor vándoroljatok ki (…) Adjátok el földeiteket akárkinek, aki legjobb árat ad értük! Hadd jöjjön helyetekbe idegen nép, s ne maradjon itt más magyarnak, mint a bolondok – akik szerelmesek a földbe, s a szegények, akik kénytelenek azt szeretni (…) Akinek nincs egyéb terhe, mint az útipoggyász, akinek nincs kedve bátor arccal fordulni a borús idők felé, s csak a napfényt keresi, az boldog ember. S okosan cselekszi, hogy itthágy bennünket, kik el vagyunk szánva tűrni mindent, fáradni mindég és megtartani a régi szívet mindhalálig!” [▪ Közbevetőleg egy rövidke magyarázat. Vissza kell lapoznom néhány évet, egy korábbi érettségi találkozóig, amikor azzal leptem meg a volt osztálytársaimat, hogy megtaláltam az élet értelmét: nincs jobb dolog a világon, mint elöl-hátul egy-egy iskolatáskával felmálházva, az unokák kezét fogva végigmenni a Rózsák terén. Soha annyi mosolygós arcot nem láttam, mint abban a pár évben. A hallgatóságból középmagasan érkezett az ellenvetés: s akinek nincs unokája? Az megkéretik, hogy találja meg a saját vigaszát az élet végességének cudar gondolatára.]
Némi szerencse kellett ahhoz, hogy hosszas átképzés nélkül rázódjak be egy új szakmába, de az anyanyelv alapos ismerete és a bennem rejlő szunnyadó tehetség elegendő volt az átálláshoz. A „mindenki a saját szerencséjének a kovácsa” igazsága nagyobb súllyal esett a mérleg tányérjába, mint a „mindenkinek vállalnia kell a felelősséget a saját döntéseiért”, ezért aztán az én akkori választásom (= maradni) kosárnyi ajándékkal honorált, amelyeket nem kaphattam volna meg, ha a másik úton megyek tovább. A bibliográfiaírás és a lexikonszerkesztés mellé becsúszott az (újság)írás is, így aztán a minap egy másik évfordulót is bekarikázhattam a naplómban. Kerek harminc éve – 1996 szeptemberében – jelent meg a Mentor Kiadónál a Mörfi című kötetem. A polcon közel kétarasznyi helyet foglal el az általam írt könyvek sora. Az utóbbi időkben már nem úgy fogytak a könyveim, mint kezdetben, ezért arra gondoltam, hogy ’bezárom a boltot’; a 25 kötetet számláló életmű utolsó darabja 2021 júniusában hagyta el a nyomdát (Záróra. Mvhely, A szerző kiadása). Az elmúlt öt évben jobbára már csak itt, a Népújságban közlöm a heti adagot. 1996–2021 között 25 év telt el, átlagosan évenként jelent meg egy-egy újabb kötet.
A minap láttam az interneten egy magyarországi (nálam tíz hónappal fiatalabb) íróval készült interjút, aki – többek között – két fontos dolgot fogalmazott meg: „mindig is író akartam lenni”, és „a könyveim eladásából éltem meg”. A hasonló életkoron túl alig van közös vonás a kettőnk pályáján. Ő 1969-től közöl, amikor még javában kaszált a cenzúra, tehát kemény árat fizetett azért, hogy beléphessen abba a csapatba, amelybe mindig is vágyott. Előttem csak a 40. életévem után nyílt meg az a pálya, amelyre addig nem számíthattam (emiatt nem is igen vágytam rá különösebben). Másképp szólva: megtaláltam azt a zakót, amelyet aztán rám igazított a sors. Ráadásul nem ebből kellett megélnem. (Micsoda különbség!) ▪ Alkalomadtán még visszatérek a kettőnk közti különbségek taglalására; a jövő héten egy szokásos Mörfi-féle kollázsra számítsanak.
