Az elmúlt hét egyik leghangosabb közéleti botrányában az államelnök megsértődött, egy újságíró átlépett egy határt, a szakmai szervezetek pedig siettek állást foglalni. A Nicușor Dan és Ovidiu Vanghele közötti konfliktus végül háromszereplős üggyé szélesedett, és minden érintett fél követett el komoly hibát. Az önkritikát viszont nem egyformán gyakorolták.
Kedden Vanghele a főügyész tevékenységéről kérdezte az államfőt az elnöki palotában tartott sajtótájékoztatón. Válasz helyett azt tudta meg, hogy Dan korábban már utasítást adott a kizárására, és elnöki mandátuma alatt többé nem vehet részt a sajtótájékoztatóin. Az indok: az újságíró hónapokkal korábban sértő szavakkal illette őt a közösségi médiában.
Az elnök személyes sérelme érthető. A döntése viszont védhetetlen. Egy állami intézmény, így az elnöki hivatal sajtótájékoztatója nem magánösszejövetel, ahová a házigazda csak a kedves vendégeit engedi be. A törvény a sajtóakkreditáció visszavonását az intézmény működését akadályozó magatartáshoz köti, nem az újságíró véleményéhez. Dan emberként dönthet úgy, hogy valakivel nem áll szóba. Elnökként azonban a jogos sértettségét nem emelheti intézményes szankcióvá.
Csakhogy ettől Vanghele magatartása még nem válik szőnyeg alá söpörhetővé. A „szemét” és a „gazember” nem újságírói érvek, hanem sértések. Lehet valakinek a döntését lesújtóan minősíteni, alkalmatlanságát bizonyítani, ellentmondásait feltárni anélkül, hogy emberi méltóságában gyaláznánk. A jó publicista úgy is el tudja küldeni melegebb éghajlatra az ellenfelét, hogy az udvariasan megköszöni a szíves útbaigazítást. Ehhez mesterségbeli tudás kell, nem hangosabb jelzők.
Az ominózus sajtótájékoztató nyomán több tucat szerkesztőség és szakmai szervezet közös tiltakozással lépett fel az elnöki kitiltás ellen. Joggal. Az állásfoglalásból azonban szemet szúróan hiányzott a kolléga sértő szavainak egyértelmű elítélése. Mintha a sajtószabadság védelme felmentést adna a szakmai normák alól is.
Pedig a kettő nem zárja ki egymást, sőt. Egy érdekvédelmi szervezetnek nemcsak a sajtó jogait, hanem annak a tekintélyét is védenie kellene. Amikor politikusok beszélnek ilyen hangnemben újságírókról, a közbeszéd eldurvulása ellen ugyanezek a szakmai szervezetek teljesen indokoltan szoktak állást foglalni. Ám ha ugyanez a nyelvezet a saját oldalukon mellékessé válik, akkor már következetes elvi kiállás helyett kettős mércéről beszélünk, ami súlyosan árt a szakma hitelességének.
Vanghele később bocsánatot kért. Elismerte, hogy rosszul választotta meg a szavait, miközben a főügyészi kinevezéssel kapcsolatos kritikáját fenntartotta. Ez tisztességes különbségtétel: a véleményét nem kellett visszavonnia ahhoz, hogy a sértésért felelősséget vállaljon. A gesztus az ő javára írható.
A tiltakozók állásfoglalása még a bocsánatkérés előtt született, ám utána is lett volna alkalom kiegészíteni. Kimondani, hogy a kitiltás elfogadhatatlan, de az újságíró korábbi hangneme sem fér bele a hivatás normáiba. Ez nem visszakozás lett volna, hanem a következetesség bizonyítéka.
Nem azonos természetű és súlyú hibákról beszélünk. Dan közhatalmi eszközt vetett be, Vanghele a közbeszéd határait lépte át, a szakmai szervezetek pedig elmulasztották a saját mércéjük következetes alkalmazását. Mindegyiknek megvan a maga felelőssége; egyik sem menthető a másik hibájával. A botrány három érintettje közül azonban eddig csak az egyik látta be a hibáját, és kért érte bocsánatot. A többiek még tartoznak ezzel.
