Hétköznapi történet
Sokan úgy gondolják, hogy az internetes születésnapi köszöntések felületes, érzelemmentes, rutinszerű gesztusok. Sokszor ez valóban így van – főleg amikor olyan személyt köszönt sebtében valaki, aki már jó ideje odafönt ünnepel –, néha azonban egy ilyen üdvözlés egy mélyebb beszélgetést is elindíthat a virtuális térben. Néhány hete legalábbis ezt tapasztaltam, amikor külföldön élő régi ismerősöm jókívánságaival megszólított. Hosszú ideje nem beszélgettünk ezzel az ötvenes évei elején járó férfival, ha jól emlékszem, május elején múlt egy éve. Akkor mesélt először a házassága felbomlásáról, és arról, hogy ötéves kisfia vele maradt.
– Anyámmal ketten viseljük gondját a gyereknek, és remélem, hogy ez a későbbiekben sem változik. Az exem egyelőre elfogadta a helyzetet, pedig nagyon össze voltak nőve a fiunkkal. Mit csináljunk, váratlanul szerelmes lett „szegény”. Otthagyta a biztos munkahelyét és az otthonát egy Facebookon felfűtött, tinédzserkori szerelemért, és odaköltözött a másikhoz, egy másik városba – mesélte akkor ismerősöm, akinek nevét és az országot, ahol él, szándékosan, az ő kérésére nem említem.
– Igaz, nem egyik napról a másikra született meg benne a döntés, hogy továbblépjen – folytatta a frissen elhagyott férfi –, legalább két hónapig közeledtek egymáshoz az egykori nagy ő-vel az interneten. Talán ha nem mutatja ki annyira a lelkében végbemenő változást, ha nem kizárólag fizikailag van jelen az életünkben, és nem ragad meg minden alkalmat arra, hogy magára maradhasson a telefonjával, fel sem tűnik nekem, hogy baj van. De a sokadik hárítás után elkövettem azt a férfiatlan tettet, hogy egy óvatlan pillanatban belenéztem egy messengeres beszélgetésébe. Az a pár sor, ami ott fogadott, szinte üvöltötte a magyarázatot az elmúlt hetek furcsaságaira. Nem akartam színházat játszani, azonnal kérdőre vontam, belőle pedig ömleni kezdtek a szilánkokként ható szavak.
Egy év és közel öt hónap telt el a beszélgetésünk óta, és amikor az ismerősöm szeptember végén rám köszönt és felköszöntött, nem tudtam megállni, hogy ne érdeklődjek az élete, életük alakulásáról.
– A gyerek továbbra is velünk van, ezen a téren nyugodt lehetek. A volt páromnak volt néhány próbálkozása, hogy magához csalogassa, de mivel a törvény előtt beleegyezett, hogy a fiunk a megszokott, biztonságos környezetében maradjon, csődöt mondtak a kísérletei. Most valami egész más gyötör. Talán elítélsz, ha elmesélem.
– Ismersz annyira, hogy tudd, nem ítéllek el, bármiről is legyen szó – válaszoltam. Gombnyomásszerűen hatott ez a mondat, ezután semmi más dolgom nem volt, mint befogadni az információáradatot.
– A fiam tavaly ősszel kezdte az iskolát. Nagyon készültünk erre az új fejezetre, és minden a legnagyobb rendben alakult: kedves volt a tanító néni, barátságosak az osztálytársak, szép és tágas a terem, ahol a gyerek a hétköznap délelőttöket tölti. Csak aztán jött egy egynapos szülős összerázó kirándulás, ahol megismerkedtem egy anyukával. A gyerekeink egymás mellett ültek a buszon, mi pedig mögöttük… Már az első pillanatban megtaláltuk a közös hangot, mégpedig úgy, ahogy én addig egyetlen nővel sem. A kirándulás alatt egy csomó ismerkedős, illetve csapatépítő játékra sor került, és mi végig egymás tekintetét és társaságát kerestük. Amikor a busz hazahozott, nem tudtam megállni, hogy ne kérjem el a telefonszámát. Szerveztünk pár közös programot a gyerekekkel, játszótereztünk, állatkertben voltunk, csak ezután mertem megkérdezni, hogy eljönne-e velem kettesben kávézni. Gondolkozás nélkül mondott igent, és ezzel elkezdődött közöttünk valami különlegesen gyönyörű. A negyedik találkozásunkkor árulta csak el az új szerelmem, hogy férje van, és a kisfia mellett még két tinilánya, akik rajonganak az apjukért. Azt is hozzátette, hogy évek óta vergődik a házasságában, a lányok miatt azonban nem tud kilépni belőle. Úgy éreztem, másodszor omlik össze körülöttem a világ, de igyekeztem tartani magam. Idővel aztán egészen beszippantott ez a hullámvölgyekkel, addig sosem tapasztalt szárnyalással és zuhanással teli, rejtett kapcsolat. A fiaink közben a legjobb barátok lettek, követelték az iskolán kívüli közös programokat, így esélyünk sem volt kihátrálni ebből a csodálatos megsemmisülésből. Idén júliusban jött végül a kijózanodás, annak egy erőltetett, fájdalmas formája. A nőnek, akibe akaratom ellenére szerelmes lettem, el kellett döntenie, hogy bevállalja-e a lányok szervezte családi nyaralást, vagy a házastársára zúdítja a valóságot. Tőlem kért tanácsot, szinte rimánkodott, hogy segítsek neki bátornak lenni, én azonban úgy éreztem: nem húzhatom ki a talajt a két, számomra ismeretlen tinédzser alól. Így hát feltettem a fapofát, és biztattam, hogy ne hagyja ki ezt az üdülést. Teljes erőmből igyekeztem közömbösséget tettetni, és a színjátékom bevált: a nő, akibe azóta is szerelmes vagyok, úgy értelmezte a szavaimat és a gesztusaimat, hogy csak játszottam vele. Casanovának nevezett, és kijelentette, hogy egyetlen percet sem akar többet a társaságomban tölteni. Azóta is tartja magát ehhez a szándékához, bár az iskolaudvaron naponta találkozunk. Látom rajta, hogy szenved, és én is magam alatt vagyok, de ettől függetlenül úgy gondolom: helyesen cselekedtem. Persze még gyakran elgyengülök, és a legszívesebben belekiabálnám a világba, amit érzek… Azt hiszem, rajtad keresztül most éppen ezt teszem. Mégpedig úgy, hogy a címzetthez soha ne jusson el az üzenet.
