Nem jön több küldemény Kibédről. Életének 88. esztendejében elhunyt Ráduly János. A tanár, a néprajzkutató, a költő, műfordító, az erdélyi rovásírás megszállottja, a „Kibéddel megáldott Ráduly János, Ráduly Jánossal megáldott Kibéd (ahogy író barátja, Bölöni Domokos azonosította egy laudációban), aki életét és teljes munkásságát a szülőföld, a választott szülőfalu néphagyományai feltárásának szentelte.” És a Múzsához is évtizedeken át ragaszkodva, rendszeresen küldte szerkesztőségünkbe, illetve a szerkesztők címére új és még újabb kiadványait, száznál is jóval többet, hiszen füzetbe gyűjtve szerette látni és láttatni írásait. Korondon született, a közeli Csokfalván nevelkedett, viszont mindvégig Kibéden élt és alkotott, folytatta és kiteljesítette két nagy küküllői elődje, Seprődi János és Ősz János munkásságát. Fáradhatatlan, lelkes ember volt, noha „folyton belebotlott a nagy Szegénységbe”. „Tiszta szívű ember, akinek a lelke is illatozik, akár a mesebeli lágy kenyér.” Ezért is volt álmodozó és mindig kész a lírai megnyilatkozásra. Arról, hogy mennyi mindent megvalósított, mit jelentett faluja, kis és nagy közössége számára, a búcsúzók biztos összefoglalják nekrológjaikban. Itt most néhány irodalmi fogantatású haikuja újraközlésével veszünk végső búcsút tőle. Biztos örülne neki, hiszen talán mindig is a versei megjelenése jelentette a leghiánytalanabb elégtételt számára. Hogyan szólt egyik verses önvigasztalása? „Bécsbe, Budapestre / csak a szívem vágyik, / az ottélést, lakást / nem bírná sokáig, / lélegezni –/ nagyot – / csak Kibéden lehet, / a cseperedő vágy / itt nagy útra kelhet; / testemnek e falu / megmarad alapnak, / hegyei nyergéből / felcsapok angyalnak.” (Dal Kibédről)
Isten veled, János! Legyen nyugalmas a pihenésed.
