Búcsú Ferenczi Ilonától

Annyi méltóság, derű, nyugalom, a pontos, szép munka, a munkatársak iránti tisztelet és türelem, a Népújság iránt érzett felelősség volt benne, annyi bölcs, jó tanácsot tudott adni, ha megkérte egy-egy kolléga, olyan gondos, a gyermekeit, unokáit szerető édesanya volt, hogy az ő esetében nem közhely a megszokott kijelentés, miszerint távozása nyomán betöltetlen űrt hagyott maga után. Nehéz szívvel, de egészségi állapotának megromlása miatt Magyarországra, orvosnő lánya közelébe átköltözött kolléganőnk most még messzebbre, az örökkévalóságba távozott – kaptuk a megdöbbentő hírt, hogy FERENCZI (szül. DEÉ) ILONA, a Népújság volt főszerkesztő-helyettese, irodalmi titkára, korrektora, egyetemi végzettsége szerint angol–magyar szakos tanár méltósággal viselt hosszú betegség után megszűnt élni. 

A sorstárs fájdalmával próbálom visszaforgatni az idő kerekét. 1952-ben született Marosvásárhelyen, Deé József és Ilona lányaként. A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen szerzett angol–magyar szakos tanári diplomával 1979–82 között a Gyimesekben kezdte pályáját, erről az időszakról sok kedves emléket őrzött. 1982–87 között a Radnóti Energetikai Szakközépiskolában tanított, onnan került a Népújság szerkesztőségébe korrektornak. Esti, éjszakai műszakban korrektortársként kapcsolódott össze a pályánk, és sokszor hajnalba nyúlóan dolgoztunk és beszélgettünk az ingázással töltött hónapok, évek nehézségeiről. 1989-től a Népújság szerkesztőségi titkára lett, a rendszerváltást követően az újság függetlenségét biztosító Impress Kiadó alapítói közé tartozott, majd a lap főszerkesztő-helyettesének nevezték ki. Mindig mosolygós, kedves, empatikus, az igazságra törekvő, a kollégákat meghallgató, megértő, a fiatalokat, a kezdő munkatársakat türelemmel oktató „főnök” volt. A későbbiekben közösen találtuk ki és szerkesztettük a Népújság Harmónia mellékletét, amiben a segítőkészség vezérelte kapcsolatunkat. Újságírói vénáját is ott kamatoztatta megható, tartalmas, szép írásaival, a mai napig sajnálom, hogy nem az írásnak szentelte minden idejét. 

Fájdalmasan szép emlék marad, ahogy az intenzív terápián a kezemet fogta, és ígérte, hogy meg fog gyógyulni, mert unokáinak szüksége lesz rá. A sors ezt a lehetőséget csak rövid ideig adta meg neki. 

A végső búcsúnál mit kívánhatnánk mást, nyugodjon békében!