Bolond a világ
2026-02-02 15:00:00
- Dr. Ábrám Zoltán
Egy olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
A közvéleményt alaposan foglalkoztatja, hogy vajon milyen abnormalitás okozta a mindennapi életünkben szorongást kiváltó hatalmas állami költségvetési hiányt, és miközben – többek között – a pénzkeresők és a nyugdíjasok alapos megadóztatása zajlik, a politikainak és társadalminak tartott elit kevés értékelendő példával jár elöl. Az utóbbi időben egyre több szó esik a bírák különleges juttatásairól, az akörüli huzavonáról, a hatalommal való összefonódásról, miközben a józan ész kimondatja velünk: távol állunk a jogállamiságtól és az igazságszolgáltatástól. Ráadásul börtönre predesztinált politikusokkal, üzletemberekkel, ügyeskedőkkel van tele a „smekkerek országa”, és ha be is kellene üzemelni azokat a virtuális fogdákat, akkor lenne igazán pénzügyi gondban a hon.
Olvasom a világhálón, hogy rosszul lett egy ügyvédnő, miután hatvanezer euró átvételekor tetten érték egy olyan korrupciós ügyben, amelyben másodmagával félmillió euró csúszópénzt kért egy üzletembertől, hogy állítólagos kapcsolataik és befolyásuk révén „elsimítsák” a folyamatban lévő büntetőügyét. Félmillió euró egy romániai átlagpolgár egész élete becsületes munkájának a jövedelme, másoknak egyetlen tisztességtelen akció bevétele. Normális? Ráadásul csak az a tolvaj, akit elkapnak, és a demokráciásdiban ismert joggyakorlat alapján általában azok is olcsón megússzák.
A minap egy szokás szerint fiatalon nyugdíjazott ügyész esetét, történetét mesélték el nekem. Jókora nyugdíjjal és unalommal a tarsolyában alaposan italozni kezdett, elviselhetetlenné vált („szegény”), elvált, de ugyanúgy él az általa bitorolt lakásban (és feleséggel). Hát, ki-ki döntse el, hogy hol a normalitás határa a számára.
Erdélyi magyarként számomra a „gyöngyszem” egy tíz évvel korábbi történet, amikor Románia földművelésügyi minisztere mindenféle skrupulus nélkül kijelentette, hogy a kürtőskalács román találmány, egy román asszony készítette először Erdélyben a 18. század végén, ezért Románia az Európai Unióban saját termékként kívánja levédetni. Nemcsak abnormális, hanem aberráns saját terméknek tartani a románok számára legismertebb magyar szót, a kürtőskalácsot, már csak azért is, mert őseik két és félszáz évvel ezelőtt nemigen használták a magyar betűket, ráadásul cirill írást használtak.
Amúgy azt sem tartom normálisnak, hogy a lényegről „józanul” beszélni tabu, mert amikor a valóság eltörpül, akkor a világ meghasonlott. Kultúrám és identitásom bölcsőjéről, Európáról is azt írhatom le, hogy meghasonlott, vagy egyszerű paraszti igaz szóval: tökkelütötté vált. Az utóbbi időben hatalmas pénzeket fektet be a halálba az ukrán fronton, de nem hajlandó védekezni az iszlám erőszakos térhódító stratégiája ellen. Hontalanok serege lepheti el a városközpontokat, és ezrek randalírozhatnak palesztin zászlók védelme alatt, öntörvényű negyedek szaporodhatnak, ázsiai kereskedők színes serege biztosíthatja a mindennapi élelmet, miközben templomokat és kereszteket lehet lerombolni valósan és virtuálisan egyaránt. Sajnos az unokáink már hiába fognak visszajelezni, hogy igazunk volt…
Nem folytatom a sort a példákkal, már-már végtelen lenne. Mindenki ismer belőlük egy részletes tanulmányra valót. Most éppen a marosvásárhelyi kabarétársulat mutatja be legújabb produkcióját, amelynek a címe: Bolond a világ! Nos, inkább hahotázzunk a világ bolondságain!
Megjegyzem, hogy évszázadokkal korábban a bolondok mondták ki az igazságot a királyi udvarban. Mindamellett, hogy szórakoztattak, felszabadították a gátlásokat, üde színfoltját képezték az udvartartásnak. A legolvasottabb szerző, Shakespeare bohócai (Hamlet, Lear bolondja) vagy a világszerte megszeretett Chaplin clownja gúnyolódó bátorságában mutat rá egy-egy megkacagtató jelenetben az élet legegyszerűbb valóságaira. A bolond, a bohóc jelenléte folyamatos és mindennapi, szerepe figyelni és figyelmet kelteni, kifordítani a sarkaiból a világot. Így válik a „tömegek álarc mögé bújt lelkiismeretévé”, sőt a saját vélemények kimondásának szócsövévé, miszerint „csak bohócköntösben és bohócmodorban lehet kimondani az igazságot”.
Nos, mi lehetne a végső következtetés? Csakis az, hogy újra alkalmazni kellene „udvari bolondokat”…
