Pünkösd az egyik legmélyebb tartalmú keresztény ünnep: a Szentlélek eljövetelének, az egyház születésének ideje. Ugyanakkor több ennél – a közösség, a megújulás, az egymásra találás ünnepe is. A hagyományok szerint ez az időszak a természet kiteljesedésével, a lélek nyitottságával és az emberi kapcsolatok erősödésével fonódik össze. De vajon mit jelent ma számunkra pünkösd? Meg tudjuk-e még élni az ünnep valódi üzenetét a rohanó hétköznapokban? Mit őriztünk meg a régi szokásokból, és mit kellene újragondolnunk ahhoz, hogy ez az ünnep ismét közelebb kerüljön hozzánk? Összeállításunkban arra keressük a választ, hogyan látják ma különböző személyiségek pünkösd jelentőségét: hitben, hagyományban és a jelen kor kihívásai között.
Törő Attila Miklós, a Bályoki Református Egyházközség lelkipásztora:
Kinek az ünnepe a pünkösd?
– Pünkösd a Szentlélek kitöltésének az ünnepe. Ami e szó kapcsán most emlékként bennem megjelenik, az a festői kép a pipacsokkal az út mentén.
A pünkösd a keresztény ünnepek közül mintha mára már háttérbe szorult volna. Karácsonykor megtelnek a templomok, és örvendezünk a megszületett kisded Jézusnak. Húsvétkor hála van a szívünkben azért, mert Krisztus feltámadt a halálból. Mindezek mellett az ünnepek megélését erősíti bennünk az ezekhez fűződő hagyományok gyakorlása.
Pünkösd más. Egy futóversenyhez tudnám hasonlítani. Amikor elindulsz a pályán, akkor nagy a lelkesedés, aztán szembesülsz az út hosszúságával, fogy az erőd. Kérdések merülnek fel benned: Sikerülni fog-e? Honnan lesz erőm? Ezekben a próbatételekben maga a Szentlélek jön közel. Valaki, aki ott van, aki bátorít, aki megvigasztal. Senki nem ígérte, hogy egyből menni fog. Senki nem ígérte, hogy könnyű lesz, de azt igen, hogy nem leszel egyedül. Pünkösd annak az ünnepe, hogy Jézus elküldte az Ő Lelkét, aki késszé tesz arra, hogy a pályán maradj. Erőt kapunk ahhoz, hogy átvegyük a Mestertől a stafétát. Innentől kezdve felelősekké váltunk azért, hogy hogyan adjuk tovább az evangélium jó hírét. A pünkösd az egyház születésnapja. Az a közösség született meg, amely Krisztust úrnak és királynak vallja. Nem volt könnyű felvállalni Jézust egy pogány világban, és ma sem könnyű hitvallóként élni. Sokakban rohamosan csökken a közösség iránti igény. De a közösség azóta is él, mert ez elsősorban az Isten ügye. Az Örökkévaló odaáll az Ő ügye mellé. Kell és lehet nekünk tudatosítanunk, hogy nagy lehetőség van a közösségben. Egyedül nem lehet kibírni, egyedül hamar összeroskadunk. Krisztus közösségbe hívta el az övéit. Az Ő hívása ma is érvényes. Nincs tökéletes ember, nincs tökéletes közösség sem, de bízhatunk abban, hogy Isten tökéletes szeretete a közösségben gyógyít, tisztogat és újjátesz. Szerintem nem tudunk egymásra figyelni, sok esetben nem az egymás megtisztelése, hanem az érdek diktál a kapcsolatainkban. Már sokan nem akarnak áldozatokat hozni a kapcsolataikért. Nem tudnak elköteleződni, pedig ez elengedhetetlen, ha közösségben gondolkodunk. Hadd legyenek előttünk ezek a gondolatok, amikor pünkösd ünnepét látjuk magunk előtt. Isten mindig újat cselekszik, Ő közösségben gondolkodik, nekünk is meg kell tanulnunk közösségben gondolkodni és testvérekként látni egymást.
– Pünkösd ünnep alkalmából arra emlékezünk, hogy az apostolokra kitöltetett a Szentlélek, de az is ismeretes, hogy e nap az egyház születésnapja. Ekkor jött létre az első keresztény közösség, mintegy háromezren tértek meg a tanítványok igehirdetése nyomán. A Szentlélek hatására mindenki saját nyelvén hallotta szólni az apostolokat. A történelem folyamán fontos jelképe volt a pünkösdnek a tűz, majd ezt váltotta a virágszirom. Ami megmaradt a régi időkből, az a templomnak zöld ágakkal való díszítése, egyes helyeken még mindig él ez a szokás. Több nem vallási jellegű szokásról tudunk, pl. a májusfaállítás vagy a pünkösdi kalácshoz kapcsolódó fogadalom, de a legismertebb talán, amelyet már az óvodai oktatás során is hangoztatunk: a pünkösdi királynő- és királyválasztás. A vallási ismeretek, erkölcsi normák mellett – mesék, történetek, hiedelmek, mondókák, népi és gyermekjátékok által gazdagítjuk a gyerekek szókincsét, csepegtetjük az óvodások tarisznyájába a magyar nyelv szépségeit és a kultúrát. Ez a különleges szokás nem királyi hatalomról szólt, hanem egy játékos, vidám versengésről, amelynek célja az volt, hogy kiválasszák a falu vagy közösség „legénykirályát” – azaz azt a fiatal férfit, aki legügyesebbnek, legerősebbnek vagy legbátrabbnak bizonyult. A résztvevők több feladatban is összemérhették erejüket, gyorsaságukat és leleményességüket, és aki ezek közül a legjobban teljesített, azt választották meg pünkösdi királynak. A „király” címet általában egy évre nyerte el a győztes, és ehhez gyakran szimbolikus jutalmak is társultak – például ingyen bor az év folyamán, elsőbbség a táncban, vagy egyszerűen a tisztelet, amit a közösség tanúsított irányába. Innen ered a gyakran hangoztatott magyar szólásunk is: „Lejár, mint a pünkösdi királyság”. Ez a szokás tehát egyszerre volt szórakoztató, szimbolikus és közösségépítő esemény, amely jól tükrözi, hogyan fonódott össze a régi időkben a mindennapi élet, a vallás és a népi hagyomány. Szénási Sándor református lelkész, költő, műfordító az Ünnepeink. A református egyházi év című könyvében megfogalmazta, hogy modern korunkban fenyeget a harmadik sátoros ünnepünk jelentőségének elhalványulása. Félő, hogy majális, kirándulás lesz belőle. Pedig Isten a lelkét adta, hogy megtanítson olyan dolgokra, amelyek nélkülözhetetlenek, és hogy legyen idegenvezetőnk a jövő felé. Lélek által épített kultúra, nyelv, létforma nélkül csak jövőtlen idők jönnek. Gyerekeink, unokáink nem ezt érdemlik! Készüljünk lélektisztítással, nyelvtisztítással, hogy ne essünk vissza a kétezer éve felszámolt bábeli nyelvzavarba, emberi és nyelvi káoszba!
„Kis gyermeki szívbe, mint a csengő ének,
Ártatlan lélekbe, mint a vidám élet,
Ezüst kacagással, angyalseregekkel,
Atyai mosollyal, igaz szeretettel:
Jöjj el, Szentlélek!”
(Somogyi Imre: Jöjj el,
Szentlélek!)
Laslo Laura, Budapesten élő író, szociológus:
Székelykeresztúrtól Budapestig: az emlékek, a hit és a változás jegyében
– Tisztán emlékszem a vasárnapi mise utáni húsleves illatára és arra, hogy a székelykeresztúri plébános, Anti bácsi sokszor átjött hozzánk nagyapámmal beszélgetni. Nyolcéves koromban Budapestre költöztünk, attól a pillanattól kezdve már jóval szekulárisabb neveltetésben volt részem. A kapcsolatom azonban nem szakadt meg a vallással: szeretek időről időre a ferencesek templomába járni édesanyámmal, megérint a liturgia hangulata, legfőképpen az, amikor latin nyelvű a mise. A szüleim keresztény szellemiségben neveltek, nem feltétlenül a vallási dogmák szigorú követésére tanítottak, hanem arra, hogy szeretettel és együttérzéssel bánjak az emberekkel, hiszen ők sem tettek másképpen. A krisztusi szeretet üzenete implicit módon tovább élt az életmódunkban, de az ünnepek külsőségei jóformán teljesen kikoptak a hétköznapjainkból. Pünkösd jelentése igencsak megváltozott az elmúlt évtizedekben. Nem csupán az én életem vált szekulárisabbá, hanem a külvilág is; jóllehet megőriztem a keresztény szellemiségemet, de gyermekkorom óta szinte kizárólag csak agnosztikusokkal érintkezem. Ideértve családom nagy részét is, édesanyámon kívül gyakorlatilag senki sem vallásos körülöttem. Hozzá kell tennem ugyanakkor, hogy Budapesten élek, így elsősorban korombeli fővárosi értelmiségiekkel állok kapcsolatban, akik többnyire neológ zsidó gyökerekkel rendelkeznek, vagy eleve agnosztikus meggyőződésűek. Pünkösd többet jelent ma vallási ünnepnél. A csíksomlyói búcsú példáján is látszik, hogy a vallásos áhítat és a magyarságérzés kéz a kézben jár. Budapestről Székelyföld felé tekintve nagyra becsülöm a magyar identitás melletti szilárd kiállást. A felmenőim között egyaránt akadnak örmények, szászok és zsidók, édesapám román, anyai nagyapám pedig egy magyar Kolozs megyei földbirtokos történelmi nemesi család sarja volt. Szerteágazó gyökereim vannak: nemcsak székely, hanem minden porcikámban erdélyi is vagyok, így a magyarságom mellett egyúttal a sokszínű, sokféle Erdélyt is ünneplem. A saját interpretációmban a többi etnikummal való békés együttélés erősítése éppúgy hozzátartozik a pünkösd szellemiségéhez, mint a magyarság melletti kiállás.
És hogy milyennek kellene lennie ma a pünkösdnek? A nagyapám pünkösdkor megigazította a szemüvegét, mert Anti plébános bácsi pünkösd körül is mindig átjött beszélgetni vele, jelentőségteljesen maga elé tekintett: „…hogy tudod, Antal, az úgy van, hogy minden ember Isten arcát viseli…” Anti pap bácsi pedig összekulcsolta a kezét, és azt mondta: „Igen, Kálmán, és a többi nem számít…” De a pünkösd a közösség, az összetartozás és a lélek ünnepe is. Úgy látom, hogy Székelyföldön a közösségépítés rendkívül sikeres, a csíksomlyói búcsú számtalan embert megmozgat, és nem csupán egy vallási élmény, hanem sokkal több annál. Befejezésül még elmondanám, hogy szerintem Jézus olyan szellemben fogalmazta meg a tanításait, amivel egyetlen humánus ember sem tudna vitatkozni. A szeretet, az emberek testvériségének és istengyermekségének hirdetése rendkívüli mentalitásbeli változást jelentett, és jelent a mai napig. Jézus és utóbb a követői szellemtörténeti forradalmat valósítottak meg.
Szakács Géza, a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa:
A pünkösdi búcsújárás ősi misztériumának követendő példája
– Pünkösd hallatán nekem a csíksomlyói búcsúra való csendes, meghitt, bensőséges családi készülődés jut eszembe, a zarándoklat, az ünnepi szertartás és az összetartozás élménye: édesanyám gondoskodó, óvó szeretete, édesapám megingathatatlan, jövőben bízó hite, húgom csodálkozó tekintete. A kommunista diktatúra bukása után, az 1990-es évektől kezdődően, minden pünkösd szombatján felkerekedtünk, és elmentünk a csíksomlyói búcsúra Segítő Szűz Máriához imádkozni, hálát adni, lélekben megújulni, hitünkben elmélyülni és megerősödni. Szüleim székely családi örökségként avattak be és adták tovább a pünkösdi búcsújárás ősi misztériumát és követendő példáját. Egyik legfőbb vágyuk, ismételt kérésük volt, hogy majd a gyerekeinket is vigyük el, zarándokoljunk velük együtt a csíksomlyói pünkösdi búcsúra. Óhajukat természetesnek tartottam, és nem esett nehezemre teljesíteni kérésüket. Teltek az évek, és amikor Zalán fiam akkorára cseperedett, és megerősödött, elvittem őt is a pünkösdi búcsúra. Együtt gyalogoltunk fel Csíkszeredából a csíksomlyói Nyeregbe. Hősiesen bírta, végig fegyelmezetten viselkedett, figyelmesen hallgatta a misét és a prédikációt is. Nyári meleg volt, szikrázó, aranysárga napfény ragyogta be az egész tájat. Az ünnepi szertartás után Zalánnal leereszkedtünk a hegyről, a búzamezőn keresztül közeledtünk a városhoz, amikor hirtelen beborult, elsötétült az ég, és a sűrű zápor hamarosan jégesővé változott. Meggyszem nagyságú jégdarabok hulltak, pattogtak a fejünkön, testünkön, védekezni sem tudtunk. Tíz percig tartott a jégeső, utána folytatódott a nyári zápor. Tetőtől talpig csuromvizesek lettünk. Amikor beértünk Csíkszeredába, az úton mindenhol ömlött a lábszárközépig érő víz. Az autó ajtaját alig tudtuk kinyitni és beülni úgy, hogy ne folyjon be a víz. Csereruhánk nem lévén, vizesen, dideregve tettük meg a két és fél órás utat hazáig. Sem a fiam, sem én nem betegedtünk meg. Sőt derűsen, mosolyogva nyugtáztuk, hogy ez igazi kaland, valódi beavatás volt. Az évek során nem csak a fiamat vittem el a csíksomlyói pünkösdi búcsúra, hanem kedves páromat, számos barátot, közeli és távolabbi ismerőst, megismertetve velük a kegyhely szent szellemét, a hit és együvé tartozás lelki élményét. És volt erős szélfúvás, hirtelen jött felhőszakadás, sűrű, pattogó jégeső, hegyoldalon lezúduló áradat és sáros, síkos ösvények, szúrós, kavicsos utak. De senkit nem ijesztett meg, nem félemlített meg a gyakran szeszélyes időjárás, a hosszú gyaloglás. Mindannyian lelkileg feltöltődve, egyéni és közösségi érzésben megerősödve tértek haza otthonaikba. Felejthetetlen emlék és örök élmény marad a 2019. június 1-jei csíksomlyói pünkösdi búcsú, ahová édesapámmal együtt zarándokoltunk el, és amelyet Ferenc pápa tisztelt meg személyes részvételével és ünnepi prédikációjával, megerősítve elsősorban székelyföldi, csángó, erdélyi és magyarországi római katolikus híveinek hitét, reményét, várakozását és összetartozását. Ez alkalommal (is) – a június eleji nap ellenére – már a kora reggeli órákban rendkívül hideg levegő és sűrű eső fogadott, a sötét felhők vastag fátyolként borították be az egész tájat. Több mint hat órán keresztül nem csitult a zápor, valóságos esőfüggönyt képezve a Nyeregben a több százezres zarándoktömeg feje fölött és szeme előtt. Nem öltöztem vastagon, elég hamar teljesen átáztam, vacogtam, és egész testemben remegtem. De nem mozdultam, álltam rendületlenül. Életemben másodszor éreztem, hogy megfagyok. Édesapám mögém állt, és szüntelenül dörzsölte a hátamat, vállamat, hogy valamelyest melegítsen, enyhítse a reszketésemet. Amikor Ferenc pápa fellépett a hármas oltárhoz, és köszöntötte híveit és a Boldogságos Szűz Máriát, hirtelen elcsendesedett az eső, felszakadozott a felhőfátyol, és világosodni kezdett. Ahogy a pápa elkezdte ünnepi prédikációját, mintegy varázsszóra kivilágosodott, kitisztult az ég, és az aranysárga palástba öltözött nap beragyogta az egész zarándokhelyet. Pillanatok alatt nyári meleg lett, mindannyian teljesen megszáradtunk, felmelegedtünk. Megszűnt a vacogásom és a reszketésem, visszatért belém az élet. A prédikációtól kezdve egész estig napsütéses, nyári idő volt végig. Ezt a jelenséget valóságos csodának tartom, és elevenen őrzöm emlékezetemben. Természetesen ezúttal sem betegedtem meg. A csíksomlyói pünkösdi búcsú mára messze túlmutat a székelyföldi és a csángó római katolikus magyar hívők évszázados találkozóhelyén és vallási ünnepén. Bátran kijelenthetjük, hogy a nemzethez tartozó, a világon bárhol élő összmagyarság legnagyobb zarándokhelye lett, felekezethez való tartozástól függetlenül.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
