Attól függ, ki mondja…

• 2026-01-26 15:00:00

• Kuszálik Péter

Ha én írok becsmérlően Kassákról (lásd a múlt heti cikkemet), az csupán egy ’céhen kívüli’ tollforgató véleménye, de ha egy okleveles irodalomtörténész beszél róla elismerően, az mindjárt másképp hangzik. Elolvastam Beke Albert Kassákról írt sorait, de – emiatt – nem fogom a véleményemet megváltoztatni. Miről és kiről van szó? Beke Albert (1934) Magyarországon élő irodalomtörténész és kritikus, aki a ’fősodor’ ellenében mond véleményt az ottani irodalom jeles vagy jel(lem)telen alkotóiról. 2002-ben jelent meg a Lakájok és hullócsillagok – szempontok egy hiteles magyar irodalomtörténethez (1956–2000) című kötete, ami nem járt a kezemben, de a címe alapján bárki fogalmat alkothat a kötet irányultságáról. Sikerült viszont megvásárolnom a 2022-ben kiadott másik könyvét, ami ugyanilyen ’ütős’ címet visel: A behódolt velszi bárdok kora. A magyarországi írók és a hatalom viszonya a Rákosi- és a Kádár-korszakban. A kötet tartalma megfelelt a várakozásaimnak, de tudomásom szerint a 350 oldalas gyűjtemény megjelenése ’nem verte ki a biztosítékot’. Az idősebbek még emlékeznek arra, hogy Hruscsov elvtárs tényfeltáró beszéde – a sztálini korszak borzalmairól – sem okozott földrengést, mindössze annyi történt, hogy Sztálin elvtárs múmiáját kivitték a mauzóleumból; Romániában pedig néhány baloldali ember ’letette a lantot’.

Mértéktelen károkkal járna, ha kormányválság vagy polgárháború robbanna ki az efféle kötetek megjelenése után. Lám: az én leleplező munkácskám (Purgatórium. Vitairat az írói megalkuvásról; Csíkszereda, 2009 és Bp., 2019) sem járt eget rengető következményekkel. Sőt: ellenkező hatást váltott ki; mostanában szorgalmas fürkészek járják a Színház teret: Sütő András leendő szobrának a helyét keresik. Mások azt vitatják, hogy cigaretta legyen-e a kezében vagy a pártkönyve. A szeptemberi szoborállításkor kiderül… 

Mielőtt átadnám a szót Beke Albertnek még két dolgot említenék: ▪ 1992-ben azt tettem szóvá, hogy még mindig Balogh Edgár mutatja a menetirányt (Erdélyi Napló, 1992. jún. 18.); ▪ három év múlva pedig röviden utaltam a megalkuvó / talpnyaló firkászok hajdani hajlongásaira: „Edward király Anti-Walesben nyaralt. Montgomeryben ebédre hívta a bárdokat. A bárdok Volgán érkeztek. Ebédre dicsfény, hálapára. Ebéd végeztével minden antivelszi bárd átvette megérdemelt jutalmát – plecsnit, zsozsót, melyik mit – »mert mind ki bírta mondani, hogy éljen Eduárd«. A mese végén Edward mégis földobta a talpát. Mérgezett volt a nyelv.” (Látó, 1995. 12. sz.)

Beke Albert a kötete címébe illesztette a velszi bárdok ’átváltozását’, ez akár azt is jelentheti: ha ketten mondjuk ugyanazt, akkor talán nagyobb nyomatéka lesz (nem lett). Magyarországon három csoportba sorolták az írókat: támogatottak, tűrtek, tiltottak. Beke mindhárom csoport tagjairól megemlékezett, kifejtve: ki mikor miben vétkezett. Az alaphangot is megadta Hamvas Béla példájával, aki pár szóban megfogalmazta a gerincesek ars poeticáját: „nem írni több mint írni”. A talpnyalók kasztjába tartozók a hatalomnak tetszően írtak, átvették az érte járó harminc ezüstöt s a párt által adományozott kitüntetéseket, amelyek azt igazolták, hogy a viselőik „bent vannak a pikszisben, a hatalom védte bensőségben; (…) írni mégiscsak könnyebb volt, mint kaszálni, kapálni, fizikai munkát végezni. (…) Ha valaki írt, és a hatalomnak tetsző dolgokat körmölt, akkor utólag nem hivatkozhatott arra, hogy »csak így lehetett megjelenni«, mert senkinek nem volt kötelező, hogy megjelenjék. Hamvas Béla a fizikai munkát választotta, és inkább nem publikált, s most egyetlen akkori bértollnok sem szívesen gondol arra, hogy ugyanez a lehetősége neki is meglett volna. Miért nem élt vele? Minden megjelent írás azt a hazugságot igazolta, hogy itt szabadság van, mindenki megjelenhet… Minden akkori hízelgő firkász hozzájárult az embertelen és szadista politikai rendszer fennmaradásához és működéséhez.” (Beke, 91. p.)

Kassákot már az első mondatában megdicséri: „kőkemény jellem révén nem adta be a derekát a hatalomnak. A legkínosabb dolog vele kapcsolatban az volt, hogy ősrégi munkásmozgalmi múlttal rendelkezett: 1919-ben az írói direktórium is tagjává választotta. [Horthy idejében ez fekete pontnak számított, 1948 után pedig pirosnak…] Rákosinak is és Kádárnak is igencsak kapóra jött volna, ha Kassák hozzájuk dörgölőzik, és az elképzeléseiket szolgálja. Csakhogy Kassák mint művész önálló volt, a maga útját járta, és már Kun Bélával is szembefordult: Levél Kun Bélához a művészet nevében című röplapjában a diktatúrával szembeni fenntartását fogalmazta meg, s erre a bátor tettére később is meglehetősen büszkén emlékezett.” ▪ Néhány sorral alább még egy fontos dolgot megemlít: „Kassákra a kommunisták mindig haragudtak, talán azért is, mert állandóan hangoztatta, hogy ő szocdem.” Ha ennek ellenére nem csukták le, akkor szerencséje volt. 1947-ben szocdem képviselő volt, de „1949-ben már belső száműzetésbe kényszerült, és könyvei sem jelenhettek meg” [vesd össze Hamvas Béla korábban idézett véleményével]. 1957-ben Kádár felkínálta neki a Kossuth-díjat, Kassák visszautasította; de 1965-ben mégis átvette. A mentőöv: „Kassáknak a nagy nyugati elismertsége, főképpen festményei miatti hatalmas tekintélye [ah!] olyan erős védőfalat jelentett számára, hogy emiatt a kommunista hatalom se merte bántani, legfeljebb csak piszkálni és kellemetlenkedni vele.” ▪ Ezt mintha nekem címezte volt Beke tanár úr: Kassák „költészete egyedülálló az egész magyar irodalomban”, művészeti munkássága új utat nyitott a költők és festőművészek számára is. Próza: „az Egy ember élete időtálló nagy mű. Kassák mindenképpen a legnagyobbak közé tartozik.” A 30 ezer oldalnyi hagyatékban csak egy nagy mű található? Khm. ▪ „Kassák a szürrealizmus és a konstruktivizmus elveit fogadta el, a kommunisták pedig a marxizmusra esküdtek.” (Beke, 125–127. p.) Mivel távol tartom magam az ’izmusoktól’, hagyom, hogy kedvükre cincálják a babarongyokat. Agyő!