Apa, anya és az „igazság bajnoka”
2025-12-28 16:00:00
- Nagy Székely Ildikó
Ünnep előtt egy városszéli bevásárlóközpontba buszozni felér egy rövidebb kirándulással. Miközben lépésben haladunk az előttünk kígyózó kocsisor mögött, több irányból folynak egymásba a hangok, összeérnek a mozdulatok, az illatok, a szagok. Van, amikor semmit nem ad nekem egy ilyen utazás, a legutóbbit azonban az emlékezetesebbek között tartom számon. Tanulsága valószínűleg nincs, de én valahogy épp az ilyen élet írta – talán „se füle, se farka” – jeleneteket szeretem, ezért is éreztem jónak másokkal is megosztani.
Egy megállónyit üldögéltem egymagamban a jármű egyik ablak melletti székén, amikor 4-5 évesnek látszó, kerek arcú, barna fiúcska telepedett mellém, de csak azért, hogy utána félpercenként izgatottan felemelkedjen. Magas, sovány férfi állt mellette vigyázón, és kedvesen, szépen magyarázta el újra meg újra, miért nem jó ötlet mindegyre felugrálni buszozás közben. Melengető volt hallgatni a szeretetnek ezt a finom, bölcs megnyilvánulását. Az üzenet lassan célba ért, a legényke lecsillapodott, és ügyesen válaszolgatott a – 30 évesnél aligha idősebb – édesapa kérdéseire.
– „Sajormát” szeretnél enni? Akkor azt veszünk – visszhangozta kisfia kívánságát a férfi, aztán az ablak felé mutatott: – Látod, milyen szép kocsi van ott?
– Szeretlek – tette hozzá halkan, miközben a fiúcska egészen átadta magát a közelünkben araszoló autók látványának.
Pár lépésnyire tőlünk, egy négyes ülésen különös társaság vonta hirtelen magára a figyelmet. Egy sötét szemű, feltűnően vézna asszony épp ekkor adta a körülötte ülők és állók tudtára élete nem mindennapi teljesítményét.
– Tizenegyszer szültem, 13 éves koromtól minden évben. Mit csináljak, sokat voltam a szénásban – közölte tényszerűen, minden harsányság nélkül.
Egy állva utazó idős nő elismerően bólogatott.
– Jól tetted, lelkem, el kell fogadni minden gyermeket, ha jön. Az Úr adja, nem más.
– Most is szülnék még, csak nincs kitől – válaszolta a sovány.
– Nekem sincs már rég senki, aki meghozza a kedvemet. De van nekem otthon egy olyan elemes „izém”, az kisegít. Ott is tartom a párnám alatt. Hej, pedig, ha jönne valaki, hogy eldobnám. Meglobogtatnám neki a bugyimat…
– Elég legyen most már. Mások is utaznak ezen a buszon, nem csak maga – lépett határozottan az idős asszony mellé egy, a fiatal apával hasonló életkorú férfi. Akár egy film forgatókönyve szerint, a következő pillanatban megállóhoz érkezett a busz, a testi szerelem után sóvárgó asszony pedig fürgén, kacarászva pattant le róla.
– Főleg a gyerek miatt állítottam le – fordult a férfi az édesapához. – Egyesekben nincs semmi tisztelet. Hiába, ilyenek ezek a „katangások”, nem is élnék ott semmi pénzért. A Tudor negyedben vettem lakást, ott azért minden más, az emberek is. Persze, vannak még hiányosságok, de hol nincsenek. És te? – nézett a gyerekre. – Mit kérsz az angyaltól?
A fiúcska nem igazán méltatta figyelemre a barátkozni próbáló idegent, helyette a szülő válaszolt.
– Nem tudja, mit kérjen, mert megvan már mindene. Mobiltelefon, számítógép… Első gyermek, hát igyekeztünk, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt. Csak így nem igazán tud örülni az új ajándékoknak.
– Hát igen, ennek ez a hátulütője – bólogatott az igazságot tevő. – De jó voltál, ugye? – tett újabb kísérletet a gyerekkel való beszélgetésre.
– Jó – hagyta helyben a kisfiú.
– Na, ez a lényeg – nyugtázta elégedetten a férfi. A busz közben megállt, megérkeztünk. Csak most vettem észre, hogy a sokgyermekes asszony ülése üres. Csendesen, feltűnés nélkül hagyhatta el valamelyik megállónál a járművet, úgy, ahogy talán azt a tizenegy gyermeket is világra hozta. Egyiket a másik után.
