A prázsmári erődtemplom

Épített örökségünk

Prázsmár Brassótól szűk húsz kilométerre, északkeletre fekszik, a Barcaságban. Először egy 1235-ből származó oklevél 1270-es másolatában Prasmar néven, 1240-ben Tartilleri néven, majd 1329-ben németül Torthlewként említik. Német neve a Tatrang folyó német nevéből ered, magyar és román nevének eredete bizonytalan. Szász lakossággal népesült be. 1441-ben elfoglalták a törökök, de Hunyadi János kiűzte őket. A század végén a bodolai Béldiek házasság révén megszerezték a Teel család gerébházát. 1508-ban Béldi Péter határjárás közben a piacon kijelentette, hogy odáig terjed az ő birodalma, mire egy prázsmári kerékgyártómester fejszével lefejezte. Az erdélyi vajda vizsgálatot folytatott le az ügyben, majd pénzbírságot rótt ki a városra. 1515-ben itt táborozott Szapolyai János és megerősítette védőművét. 1612-ben itt verték szét a székelyek a brassóiak Géczi András vezette zsoldosseregét. 1661-ben Ali pasa nyolcvan prázsmárit hurcolt el. 1678-ban Ahmed pasa, majd 1690-ben Thököly Imre táborozott itt, és innen szólította fel csatlakozásra a székelyeket. 1704-ben a kurucok bevették, és hatvan lakosát elhurcolták. Nemsokára a császáriak fosztották ki az erődtemplomot. 1767-ben pusztított Prázsmár történetének legnagyobb tűzvésze, melyben kétszáz ház égett le. 1848. december 5-én a háromszékiek harc nélkül foglalták el, majd december 13-án, a felsőrákosi csata után ide hívták össze a megszállt szász falvak küldöttjeit, és jószomszédsági szerződést kötöttek velük.

A templomerőd

Prázsmár evangélikus temploma a Barcaság legjelentősebb templomerődje. Az első templomot talán 1218-ban kezdték építeni, majd az 1240-es években a kerci apátság folytatta az építkezést, jellegzetes ciszterci stílusban.

A 15. században a megközelítőleg egyenlő szárú kereszt alaprajzú templom fölé tornyot, a szentély északi és déli falához egy-egy kápolnát emeltek.

Az oltár mögött domborműves sírkő található, rajta szakállas angyalok. Az 1480-ban készített Szent Kereszt szárnyasoltára az egyik legrégebbi Erdélyben. Egyik harangját 1471-ben öntötték.

A templom köré hármas védőfalrendszert építettek. A külső védőfal a várost vette körül, a toronyból szétnézve még ma is felismerhetők az egykori város határai, ahol a telkek és a házak is kisebbek voltak.

A külső falgyűrűből semmi sem maradt, a középsőnek azonban még állnak részletei és a templom közelében lévő két egykori védőtornya.

A belsőváron belül, a templomudvar és az előudvar falában alakították ki azt a kétszázhetvenöt úgynevezett szalonnakamrát – családonként egyet –, amelyek ostrom idején menedéket adtak a lakóknak, békeidőben pedig húskészítményeiket tárolták bennük. A több szinten egymás fölé épített kamrákat faállványzaton lehet megközelíteni. A két udvart alagút köti össze, amelyet a védők öt helyen tudtak elzárni kapukkal és ráccsal.

A barbakánban működött a városháza. A belső várat vizesárok vette körül, amelybe a környező források vizét vezették. Az oszlopsoros bejárati szárnyat a 19. század elején építették, helyén korábban felvonóhíd működött.

Délnyugati oldalán, a barbakán és a belső falgyűrű közé a 18. században építettek alacsonyabb védőfalat. E mögött működött a sütöde, ahol a várban őrzött lisztből sütöttek kenyeret.

Az eltűnt felvonóhíd

A 13. századi eredetű, többszörösen átépített, gótikus, keletelt templom közepét a négyzet alakú vierung foglalja el.

Ennek mindegyik szögletén egy-egy hatalmas pillér tartja a négyszögletű tornyot. A templom főbejárata a nyugati oldalon, míg mellékkapuja az északi kereszthajó záródásának középső részén található.

A templomot megközelítően kör alaprajzú kettős védőfal övezi. Külső védőfala nagyrészt megsemmisült, és csak az alapfalainak egy része maradt meg.

Bejárata a déli oldalon van, melyet egy sokszögű, kiugró tornyos és egy védőpártázattal ellátott elővédőmű erősített.

Ehhez csak a mély és széles vizesárkon átvezető cölöphídon lehetett eljutni, melynek végén felvonóhíd volt.

A vizesárokba a környező források vizeit vezették. A felvonóhíd az árkokkal együtt már eltűnt, helyét a 19. században épített oszlopcsarnokos folyosó foglalja el.

A ma is meglévő nagyméretű kapubástya alatt megvan az alagútrendszer folyósója, melynek közepe táján a leereszthető védőrács eredeti helyén látható.

A kamrák ma is teljes épségükben állnak

A templomerődön belül az elő- és a belső vár védőfalához két-három emelet magasságban összesen kétszázhetvenöt kamra épült, az ezek előtt végigfutó, fából készült nyílt folyosókkal, a hozzájuk felvezető karfás lépcsőkkel.

Ezekben a kamrákban nemcsak tulajdonosaik találtak menedéket, hanem itt helyezték el értékeiket és élelmiszereiket is.

A kamrák ma is teljes épségükben állnak. Magát a települést is fal vette körül, melynek öt kapuja volt.

Prázsmár 1454-ben lesz mezőváros

Ahogyan azt a felvezetőnkben röviden már említettük, a település szász neve Tartlan. Helyét 1211-ben és 1222-ben így határozták meg: ubi Tartelowe cadit in Alt.

Kiss Gábor az Erdélyi várak, várkastélyok című könyvében ír arról, hogy I. Lajos király 1377-ben kelt oklevelében még Tortalen, 1395-ben Zsigmond király Prázsmárra vonatkozó adományában már Prázsmár néven szerepel.

Első ismert birtokosa Prázsmári Theel fia Ditricus, akinek IV. Béla adományozta a települést 1235-ben, a szomszédos falvakkal együtt. Prázsmár 1454-ben lett mezőváros, így szerepel Mátyás király 1471. március 10-én kelt adománylevelében is.

A templomot védőfallal veszik körül

Dokumentumokból derül ki az, hogy a templomot a törökök terjeszkedése miatt a 15. században vették körül védőfallal, és erősítették meg bástyákkal.

A „Tevarikhi ali Oszman” (Az Oszmán ház története) című krónika szerint II. Murád szultán „Sehábeddin pasa beglerbéget küldte el, aki Oláhországon keresztül beütött Magyarországba. De a piszkos Jankó – Hunyadi János, akit a szerbek neveztek el Szibinyanin Jankónak, és e nevet a törökök is átvették – megrohanta, s így a muszulmánok vereséget szenvedtek. A hidsre 846. évében történt (1441. május 12. – 1442. május 11.)”.

A várat a lakosság védi meg

A megrongált templomerődöt 1515-ben Szapolyai János, ekkor még mint Erdély vajdája, javíttatta ki.

1531-ben Báthory István vajda, majd Petru Rareș moldvai vajda vette ostrom alá, és gyújtotta fel a várost.

1552-ben: „…a moldvai Illés, annak a Péternek a fia (Petru Rareș), akit országából elűztek, de János király segítségével visszakerült a trónjára – írja Istvánffy –, nagy hálátlansággal, az Ojtozi-szoroson át, mely Moldva és a Székelyföld között fekszik, hatalmas csapataival és török csapatokkal Erdélybe tört… Hermány és Prázsmár szász városok, miután betörésük alkalmával tüzet vetettek rájuk, kigyulladtak és leégtek…”. 

Ekkor az erődben levő német őrség Brassóba vonult, és a várat a lakosság védte meg.

A vajda katonái felégetik a várost

Mihály vajda 1599. október 17-én vonult be Erdélybe, és második táborhelye Prázsmáron volt. Ide hívatta Brassó elöljáróit, hogy a várost behódoltassa.

A szászok élelmiszereket és egyéb ajándékokat hoztak a vajdának, azonban katonái mégis felégették a várost, és tovább vonultak.

1600. május 5-én Ungnád Dávid császári tanácsos azt írta I. Rudolf királynak, hogy: 

„…Mihály vajda felkerekedett Brassóból s egy jó napi marssal Prázsmárig ment seregével. A hadat magát Székely Mózes, a dandárt Barcsai András vezeti, a vajd és fia gehen servirt hátráb…”.

1848-ban a háromszéki székelyek foglalják el a várost

A vajda legyőzése után a várost 1602-ben Basta hadai dúlták fel, 1612-ben itt verték szét a székelyek a brassóiak Giczy András által vezetett zsoldosseregét, 1661-ben Ali pasa, 1678-ban pedig az Apafi támogatásával bejutott Ahmed pasa táborozott itt.

1678-ban Apafi a Béldi Páltól elvett birtokot hatszáz tallérért a brassói Hermann Mihálynak adta el.

1690-ben Thököly Imre ex castris ad Praázsmár keltezi levelét alsótorjai Apor Istvánnak, melyben a gyulafehérvári országgyűlésre hívta meg.

1704-ben a kurucok pusztították el a templomerődöt, és hatvan lakost magukkal hurcoltak.

Az 1767. évi tűzvészben a város kétszáz háza égett le. 1848. december 5-én a császári csapatok által megszállt Prázsmárt a háromszéki székelyek foglalták el harc nélkül, mert közeledtükre az osztrákok elmenekültek.

Demján László műemlékvédő építész kiegészítése

Prázsmár nevének hallatán sokan felvetették egy korábbi Prázs, Parázs helység vásáros jogú központjának szászos, a szepességi cipszerek szóhasználatának megfelelő Markt, Márk vagy Már tag hozzáadásával kialakult névhasználatát. Lásd Késmárk. Erre utalhat nem a legmeggyőzőbben Kolumbán Sándor is A magyar helységnevek nem idegen eredetűek című írásában. Egyébként itt tovább boncolgatja a név eredetének kialakulását, és megjegyzi, hogy „…Prázsmár nevének csak magyar nyelven van értelmezhető magyarázata, amely a parázs, perzsel, perzsmel, prezsmel szóalakok nyomán képződhetett…, ezt az erdélyi székelymagyar falut tűzvész pusztította el, porráégett és miután a Parázs Már kihunyt, utána is még sokáig érezhető volt a környéken a Parázsmarta, bűzlő, égett szag. Nevét erről kapta… Később II. András király elvette a székelyektől. s németeket telepített oda, akik a Tatrang folyóról nevezték el németül…”.

Bizonyíthatóan Vilmos – latinul Villarius – erdélyi püspök 1213-ban írt rendelkező okmányában olvashatunk az itt honos székelyekről és magyarokról, akiknek kikötötte, hogy a beszedett éves egyházi tizedet, azaz „dézmát” a mindenkori erdélyi püspöknek kell befizetni, ez alól kivételek az akkor betelepített, Barczát belakó lovagok. Később, 1454. május havi erdélyi fejedelmi ülésen a vitatott napirendi témák között már „oppidum regale” címen, azaz királyi rangú városként emlegetik Prázsmárt. A Barcasági-fennsík keleti szélén, a Prázsmárhoz közeli Feketeügy és Tatrang folyók voltak a mindenkori határ Székelyföld és Szászföld között. Így alakulhattak ki a Vámoshíd, Hídvég és hasonló nevű helyiségek a környéken. 

Ilyen a mi Erdélyünk!

Már Orbán Balázs is feljegyezte, korabeli krónikákra hivatkozva, hogy „…rendszeres határjeleket emelhetnek, mivel a folyam jeleni medre fogja a határt jelölni, szabad lévén a prázsmáriaknak határuk védelmére ezután is bárminemű védgátokat és töltéseket emelni…”.

Talán ezért és hasonlókért is a Csukás-hegység északi lába alatt fekvő vidék alkotta az európai gótikának, majd a barokknak is a legnyugatibb határát, hiszen a Kárpátok masszív hegyein túl már egy egészen más, a kelet kultúrvilága kavargott. Itt, a hajdanvolt székely határőrvidékre rátelepített teuton lovagok templom- és erődépítő serege a szépen csengő gregorián énekeik mellett az erőszakot és dölyfösséget is maguk mögött hagyták. 

Az őket követő nyugati szászság és a határszomszéd székelymagyarság több évszázados harca mégis egy nyugodt, biztonságot hozó keresztény társadalmat, feledhetetlen kultúrát és nemcsak helyi, de világszínvonalú világi és egyházi, nemzetünket védelmező templomerődöket hagyhatott az utókornak. Ezen elpusztíthatatlan alkotásoknak, világörökségnek egyik emblematikus hagyatéka például ebből a templomból fennmaradt 15. századi Szent Kereszt szárnyasoltár.

Zárásként említhetnénk Hochbauer Gyula ideillő idézetét, miszerint „a mi hazánk az a hely, ahol több mint ezer éve otthon érzik magunkat a magyarok. Ennek egy tartománya Erdély, egy vármegyéje a Barcaság, akkora térség, amekkorára szükség volt, hogy lakói úgy érezzék, életük teljes értékű, emberhez méltóan szép lehet…”. Hát ilyen a mi Erdélyünk!

Befejezés

A világörökség részét képező, szinte bevehetetlennek épített vártemplom a történelem viharos századaiban a környék lakosainak védelméül szolgált. Napjainkban teljesen helyreállítva, nyitott kapuval várja a látogatók hadát.

A műemlék jelenlegi állapotáról a fényképeink tanúskodnak.

* A rendelkezésünkre bocsátott dokumentációkért külön köszönet Keresztes Géza műépítész, műemlékvédő szakmérnöknek; az illusztrációkat, a régi és a mai képeket Demján László műemlékvédő építész a saját munkájából, saját gyűjteményéből küldte el a szerzőnek.