Könyvtárudvaron vagy körfolyosón éppúgy, mint élő adásban, netán felvételről a tévében. Azért emeltem ki éppen ezeket a helyszíneket, közegeket, mert Markó Béla legutóbbi marosvásárhelyi könyvbemutatója ezekhez kapcsolódott kedden, augusztus 25-én. A költő Mészáros Sándor kritikussal folytatott beszélgetését a Teleki Téka udvarára hirdették meg, a felhőszakadás miatt a szereplőknek és az ott elférő kisszámú hallgatóságnak a nyílt terű, boltíves folyosóra kellett behúzódniuk, viszont az Erdélyi Magyar Televízió élőben közvetítette az eseményt, s a videófelvétel utólag is elérhető volt, sokan láthatták, hallhatták az érdekes, hangulatos eszmecserét. Markó Béla Egy mondat a szabadságról című verskötete, a Kalligram Kiadó újdonsága köré épült az oldott, kedélyes, önvallomásos dialógus, líráról, társadalmi szerepvállalásról, költői megújulásról, öregedésről és még sok egyébről volt szó, a szerző fel is olvasott a könyvéből pár verset. A Múzsában amúgy frissiben, megjelenésekor már ismertettük a kötetet. Érintettük akkor is, amikor a Látó írótáborában lezajlott nyárádszentmártoni rendezvényekre hivatkoztunk. Most nem részletezzük újra a könyvhöz fűződő beszélgetést. Közöljük viszont azt a kedden felolvasott verset, amelyet az Élet és Irodalom jelentetett meg az idei 34. számában. A kötetben nem szerepel, de kiváló példa Markó Béla költői hangvételének megújulására.
Holdvilág
Nyaranta néha egy hónapra is ott hagytak
nagyanyáméknál falun, és mi tagadás,
nagyon jól éreztem magam, reggeltől estig
az unokatestvéreimmel voltam, mindenki
úgy tekintett rám, mint valami előkelő
idegenre, vagy nem is, inkább mint aki
hazajött és mégsem, mert közéjük tartoztam
félig-meddig, csakhogy nem ismerhettem
a hosszú téli estéket, csupán a rövid nyári
éjszakákat, igaz, korán le kellett feküdnünk,
nagyanyámék ugyanabban a szobában
aludtak, de még sokáig tettek-vettek, mi már
rendszerint rég álomba merültünk a nálam
négy évvel idősebb unokafivéremmel,
egyik éjszaka arra ébredtem, hogy kintről
bevilágít a hold, és az ablaknál háttal nekem,
derékig érő ezüstös hajjal, bokáig érő
hófehér hálóingben ott áll egy lány,
fésülködik, és közben egészen halkan
dúdol is, megigézve figyeltem, aztán
egy félfordulattal hátranézett, megérezte
talán, hogy nem alszom, a csodálatosan
fénylő hajzuhatagból egy öregasszony
ráncos arca bontakozott ki, mint vízesés
mögül egy érdes szikla, megrémültem,
erősen összeszorítottam a szememet,
nem akartam tudni, hogy fekete ruhás,
kontyos nagyanyámban lakik egy fiatal
lány. Hogy tulajdonképpen olyan. Olyan is.
Csak mostanában jut eszembe, hogy vajon
én is? Vajon bennem is? Valaki más is?
