Kirakat-pótcselekvésnek tűnt Donald Trumpnak, az Amerikai Egyesült Államok elnökének kezdeményezése, a Béketanács a legújabb események tükrében, ugyanis Amerika megtámadta Iránt, azzal is érvelve, hogy részükről mindenféle diplomáciai béketörekvés kudarcot vallott. Jó kifogás sose rossz – tehetném hozzá e közmondással, ugyanis a Közel-Keleten tulajdonképpen ideig-óráig van béke, aztán valahol kitör egy újabb helyi konfliktus, amelyet aztán tűzoltásszerűen sikerül megoldani, de a parazsat igazán senki sem tudja eloltani. Az összetűzések egyik történelmi háttere, hogy ezekben a sivatagos, magas hegyekkel körbevett, nem sok termőtalajjal rendelkező államokban – ahol, tegyük hozzá, valamikor az egyik legnagyobb ősi civilizáció virágzott – a 19. századig különböző törzsek, csoportosulások, majd királyságok váltották egymást, és jelöltek ki maguknak felségterületeket. A nyugati világot nem igazán érdekelte a térség, onnan inkább különleges élményre vágyó kalandokra merészkedtek el ide. Mindaddig, ameddig ki nem derült, hogy a föld mélyében kőolaj van, és nem is kevés. E nyersanyag kiaknázása olyan méretű „hajszát” váltott, ki mint Amerikában a 19. századi aranyláz. Csak ez kevésbé volt látványos. A gazdasági érdekharc ma is zajlik, fejlettebb formában, és ennek éllovasa a világ egyik legnagyobb gazdasági és főleg fegyveres hatalma, az Amerikai Egyesült Államok. Valahányszor amerikai katonák léptek e térség földjére, azzal a politikai indíttatással tették, hogy ezekben az államokban (Irán, Irak, Afganisztán stb.) visszaállítják a demokráciát, és a nép kezébe adják a hatalmat, ugyanakkor kiiktatják azt a „terrorista fenyegetettséget”, amelyet e radikális államokban levő különböző fegyveres csoportosulások jelentenek Amerikára és az egész világra. Az viszont kétségtelen, hogy bárhol történjen a világban, bármi legyen az oka, elítélendő a szélsőséges, terrorista cselekedet, ami semmiképpen nem rendezi azt a vélt vagy valós konfliktushelyzetet, amely elkövetéséhez vezetett. Azt sem szabad viszont elfelejteni, hogy volt, amikor e térségben a rendcsináló nagyhatalmak „bicskája beletörött” a rendcsinálásba. És ennek véres ára volt, lásd az afgán–szovjet háborút, az iraki konfliktust, és sorolhatnánk tovább a példákat. Volt, ahol sikerült. 2003-ban EBESZ-megfigyelőként jelen voltam az azerbajdzsáni államelnök-választáson, ahol szemünk láttára hamisítottak meg szavazatokat, hogy meggyengítsék az ellenzéket. Majd a választási eredmények után Bakuban utcára vonuló ellenzéki tüntetést fegyverrel torolták meg. Mert Ilham Alijev kellett nyerjen, aki azelőtt az azeri (állami) kőolajtársaság elnöke volt. A véres megtorlás és meghamisított szavazás után megválasztott elnöknek először – a kormánysajtóban – az „amerikaiak” gratuláltak. Két hónap múlva meg stratégiai szerződést kötött az Enron amerikai energetikai konszern az azeri kőolajtársasággal. Azóta is hatalmon van a vaskezű vezető. Igaz, országa felvirágzott.
Folytatva a történelmi okfejtést, az e vidéken élők nincsenek megszokva a demokráciával, ugyanis a társadalmi, történelmi hagyományaik, a mélyen vallásos meggyőződésük az autokrata vagy teokratikus rendszerhez szokott, és ameddig ez nem fokozódik extrém állapotokig, nem igazán zavaró a mindennapi életben. Igaz, Iránban a vallási rendszer már eljutott odáig, és ez évtizedek óta tart, hogy a hit jegyében fenntart terrorista alakulatokat. A helyzet paradoxona az, hogy megfélemlítések és belső terror miatt nem alakult ki egy rendszerváltó réteg, amely ellenállhat a teokratikus hatalomnak. És tegyük hozzá, az ehhez hozzászokott nép nem biztos, hogy elfogadja a demokráciát, így egyelőre nem úgy néz ki, hogy a venezuelai modellt itt is lehet alkalmazni. Mi több, a környékbeli országok is bevonódtak a konfliktusba, így évekbe telhet, míg ismét csend lesz a vidéken… egy darabig.
Közben meg nem szabad elfeledni, hogy a világ kőolajtartalékának jelentős részét birtokló országok között zajlik jelenleg a háború, ami elkerülhetetlenül a kőolaj, illetve a származékai világpiaci árának növekedéséhez vezet. Ráadásul a Hormuzi-szoros blokádja tovább növeli a kereskedelmi bizonytalanságot, ami hosszú távon úgy gyűrűzhet tovább, hogy súlyosan érint az üzemanyagárakat. S ez akár bizonyos globális iparágakat is fenyegethet a gyáregységek termelésének csökkentésével, masszív elbocsátásokkal, ami újabb társadalmi konfliktusokat gerjeszt. Ez pedig destabilizálja a szolid demokráciákon alapuló európai országokat is, amelyeknek a gazdaságát az orosz–ukrán konfliktus is eléggé megtépázta. A közel-keleti háború gazdasági hatásának begyűrűzése fokozni fogja a társadalmi elégedetlenséget, ugyanis ez további nehézségeket ró majd a válság megoldására vállalkozó kormányokra. A megoldások hiánya, a „népre” kivetett terhek miatt radikalizálódnak a társadalmak. A jelenlegi helyzetet (rendszert) kontesztálók autokrata megoldást várnak ideológiai vezetőiktől. Volt már ilyen a történelemben, és az akkori irány világégéshez vezetett.
Egyelőre a négy éve tartó orosz–ukrán konfliktus „rendezéséből” mindeddig az tűnik ki, hogy távol áll a békés megoldástól. Egy újabb háború tört ki a béke és demokrácia teremtésének jelmondata alatt, ami elhúzódhat. Csak egy dolgot felejtenek el a nagyhatalmi politikusok és hadurak: a demokrácia jegyében megkérdezni az ott élőket – azokat az ártatlanokat, akiknek a házát „véletlenül” romba dönti egy bomba –, azokat, akiknek rokonai áldozatokká válnak, akiknek mindennapi élete radikálisan felborul, akiket egyenruhába kényszerítenek, hogy az értelmetlen véres konfliktusban megsérüljenek vagy meghaljanak –: akarják-e mindezt?
