Szigorúan magánvéleményt vezetek elő, és persze post festa. Vagyis már a történtek (vagy meg nem történtek) után. A főtér a vasárnapi hőségben reszketett. Mi több, kongott – az ürességtől. Holott zenétől kellett volna hangosnak lennie. A pingpongasztalok körül sem sürgölődött a zeneélvezők hada, bajnokok és bajnokjelöltek. A világgyorsétkezde teraszán sem ültek ott a szorgos kufárok, akikről az ószer újabban a nevét nyerte. Egyszóval árva volt a város piactere, holott…
Miután ennyit rejtelmeskedtünk, ráfordulnék a célegyenesre. Egykoron Marosvásárhelyen nem volt divat, sőt ismeretlen volt az utcai zenélés. Az a fajta, ahol egy utcasarkon megáll egy tehetséget és nincstelenséget érző férfi, és előkapja repedt hegedűjét, elcsempült harmonikáját (vásárhelyi kiejtésben a Fürst-telep magasságában: hermonikát) vagy egyéb zaj- és kellemkeltő műszerszámát, és dalra fakasztja azt (azokat). Kitesz egy elárvult hegedűtokot vagy kisebb űrtartalmú edényt, amelybe belehullathatják a jószívű közönség tagjai krajcárjaikat. A művészet így nyer honorálást és honoráriumot. Mondom, ez nem volt. Legalábbis nem tartott meg a város emlékezete efféle zenészeket, népzenészeket, Lavotta-tetői világ-
klasszisokat és tehetségeket. Az utcai zenélés egyetlen formája – tehát mégis volt? – a szerenád volt, illetve a ballagás után a tanároknak és tanárnőknek adott éjjeli zene. De ez inkább teli tüdőből történt, és kórusban, a tanítványok által, ill. a szerelmesek részéről felbérelt cigányok segítségével.
Na már most, a rendszerváltás környékén szórványosan feltűntek utcazenészek, és el is tűntek a szórványban. Leginkább azokra a dél- és közép-amerikai, inka, perui vagy mexikói zenészekre gondolok, akik váratlanul jelentek meg és zenéltek, a lakosság nem kis örömére, majd köddé váltak néhány nap után. Szórványosságukhoz hozzájárult a letűnt városvezetés – nem tudom, pontosan kit terhel a felelősség –, amely kitiltotta a zeneművészet megszállottjait és keresőit az utcákról és utcasarkokról és parkokból, ahol felverték tanyájukat. Sokan sajnáltuk.
Aztán valakinek eszébe jutott, szervezzünk, pajtások, fesztivált, hívjuk össze a szakma összes bajnokát, a fellelhető utcazenészeket engedjük vissza egy-két-három napra. Zárjuk le a főteret, hadd duguljon be Vásárhely forgalma erre az időszakra. Holott ki lehetett volna képezni a zenei teret, mondjuk a főtér hosszú járdaszigetén Árva Jankótól Bethlen Gáborig, vagy valahol a tömbháznegyedek közé ékelődő közparkokban, hisz a város zöme amúgy sem a főtéren lakik. A Somostetőn medveriasztásul, a Víkendtelepen a csendpárti lakosság nagyobb örömére. Széttagolva – hangszerek szerint, például.
Az igazi utcazenélésre pedig bőven, napi gyakorisággal találunk példákat bármely európai városban. Ott állnak a metró bejáratánál vagy egy középület közelében, forgalmas tereken és a vasútállomások előtt, piactereken és parkok sétányain. Zenélnek a maguk örömére, vagy egzisztenciális okokból fakadnak harmóniákra, cincognak, nyekeregnek, cifrázzák, kedvenceket utánoznak, néha elektromosan is felerősítik a zenét. Mindezt spontán, természetes, valódi felállásban, ahogyan az utcai zenélés íratlan vagy írott szabályai megkövetelik. Néha a rendőr rájuk szól, máskor a konkurens zenészek űzik el a gyengébbet, de van, hogy hallótávon belül egymást felülmúlni akarják, és így keletkezik a hangnak az ő pompás zavara. Mégis elviselhető, ui. ez a nagyvárosi zenélés természete, mikéntje.
Vásárhely – hitünk szerint – már-már nagyváros. Vissza kellene engedni az utca muzsikusait az év minden napjára, és az sokkal inkább fesztivál jelleget kölcsönöz a településnek. A rohanásban egy rövid megálló, a létért való küzdelemben felszusszanás. Hidd el, ó városatyák gyülekezete: üdítően kellemes.
