Július vége van mindjárt, túl vagyunk már a felén az idei, túl gyorsan repülő esztendőnek. Egy olyan évnek, amely már eddig is számos meglepő fordulatot vett azon vetületeiben is, amelyek nem a földi hatalmasok döntéseihez kapcsolódnak. Fogynak a gyerekkori, fiatalkori hőseink, lassan lezárul egy olyan korszak, amelyet e tekintetben természetes módon vég nélkülinek gondoltunk – főleg azok, akik a kilencvenes években nőttek, nőttünk fel, és ideálokat keresve tekintettünk áhítattal a nyugati világba. Csak az elmúlt hónapokban olyan nevek távoztak közülünk, mint Val Kilmer, akinek Jim Morrison-alakítása miatt anno rengetegen újrafelfedezték a Doorsot és vele a diktatúra miatt tájainkon soha ki nem bontakozható hippiéletérzést (lásd például a Bolyai-licit a kilencvenes években), Michael Madsen, akinek filmjein oly sokan felnőttünk, Felix Baumgartner, akinek világrekorder ugrását szájtátva figyelte a világ, egy héttel ezelőtt pedig Ozzy Osbourne, aki nélkül nem lenne heavy metal. És itt nem csak a zenei stílre, a sok félművelt vagy bigott által visszamaradott vidékeken mindmáig teljesen alaptalanul sátánistának (mi sem állhatna távolabb a valóságtól!) titulált műfajra gondolok, hanem arra a közösségre, amelyet létrehozott e műfaj. Azon lázadó, a világra haragvó, családi vagy egyéb körülmények miatt iszonyatos belső dühvel égő tizenévesek közösségeire, amelyek világszerte ennek a műfajnak a létrejötte és szeretete miatt találták meg egymást, és ahol végre megtapasztalhatták, hogy különcségük, lázadásuk, meg nem értettségük nem egyedi gyártási hiba, hogy nincsenek egyedül, hogy még sokan vannak világszerte olyanok, mint ők, és hogy itt végre megtalálhatták egymást, és közösen kieélhették, gyógyíthatták dühüket, fájdalmaikat. Rengeteg életre szóló barátság köttetett ezekben a körökben. Tudom, mert én is bennük mozogtam. Ez így történt világszerte, és így történik még ma is. Nem véletlen, hogy a metalfesztiválok a legbékésebb zenei események közé tartoznak, hiszen ott mindenki testvér, függetlenül attól, honnan jött, miben hisz, vagy milyen nyelvet beszél. Ha ezekben a körökben nőtt fel, akkor rendben van. És ezek a fiatalok megtanultak és megtanulnak hangszereken játszani, hogy a dühüket a világba kiálthassák, hogy mások is hallhassák őket. És mivel mindannyian másak vagyunk, és rockeréknél sacrosanctum az egyediség tisztelete, mindenki hozzátett valamit, így az Ozzy frontembersége alatti Black Sabbath-féle ős (mai besorolás szerint inkább doom) metal egy családfa törzsévé változott, amelynek megannyi ágán más-más alműfaj virágzott ki: heavy, thrash, speed, black, death, glam, power, szimfonikus, nu, hogy csak párat említsünk a rengeteg stílből, amelyeknek hajtásai olyan neveket termettek, amelyek maguk is legendává váltak, és stadionokat töltenek meg mindmáig az Iron Maidentől a Metallicán, a Judas Priesten vagy Guns’n’Roseson keresztül a Slayerig. Ozzy Osbourne és a Black Sabbath nélkül ők sem lennének, és a mai világ is teljesen más lenne, mint ami, ezt minden túlzás nélkül kijelenthetjük. Emberek millióinak életét változtatták meg, generációk nőttek fel rajtuk és követőiken. És az, hogy ezt az utóbbi évtizedek során a magas kultúra is felfedezte, hogy elismerte ezen műfaj(ok) zenei és üzenettolmácsolási minőségét, már csak hab a tortán. A metalzene kivívta magának az elitműfajokhoz közeli rangot, akár tetszik ez egyeseknek, akár nem. A minőség nem kérdés, hanem bizonyosság.
Ozzy halála után két nappal egy másik legenda, igaz, kevésbé ismert és más területen alkotó közéleti személyiség, Hulk Hogan is elment. Az egykori pankrátor, későbbi színész hatalmas rajongói körrel bírt e tájakon is, és igaz, hogy életműve hatásában az Ozzyéhoz nem hasonlítható, mégis úgy érezzük, hogy az X generáció fiatalságának egyik nagy ikonja távozott közülünk.
Megindító volt, ahogy a világ kettőjükre emlékezett a különböző netes felületeken, ahogy a legismertebb hírességek állítottak emléket például Ozzynak, ahogy a halálhírét követően az éppen akkor zajló koncertek mindegyikén spontán valamelyik dalával emlékeztek róla (több esetben még a rapperek is!), ahogy Birmingham a róla megemlékezők városává vált, amelynek több, hozzá kapcsolható helyszínét azóta is elborítják a virágok, az utólagos ajándékok. Ritkán fogta össze ennyire a világot egy ennyire vitatott életmódot élő ember, akinek hagyatéka nemcsak zenéjében, hanem mint közösségek teremtőjében is mérhető.
Az X és a korai Y generáció ikonjai lassan mind elköltöznek innen. Büszkék lehetünk, hogy a kortársaik voltunk, koncertélményeinket pedig őrizzük féltő szívvel, mert azok már nem térnek vissza sohasem.
