Olyan napot ünneplünk ma, amely összefonódik a magyarság európai történelmével, és amelynek eredete időben közel áll az itteni ezeréves jelenlétünkhöz. 942 éves múltra tekint vissza az augusztus 20-i ünnep, amely nem állami ünnepként az összmagyarság legfontosabb emléknapja, a magyar katolikus egyháznak a Magyarország fő védőszentje tiszteletére tartott fő ünnepe. Mint az köztudott, ez a fő védőszent I. István, azaz Szent István király, az államalapító, akinek emlékét szinte ezer éve őrzi az augusztus 20-i nap. Igaz, hogy koronként és rendszerenként más-más jelentéstartalmat igyekeztek tulajdonítani neki a különböző uralkodóházak és rezsimek, eredeti jelentését mégsem tudták a feledés homályába taszítani. Jó példája ennek, hogy az 1989 utáni rendszerváltás idején újra az eredeti jelentéstartalmát ünnepelte és ünnepelheti immár nemcsak a magyarországi, hanem az összmagyarság is.
A szentek ünnepnapja a legtöbb esetben haláluk napjához kötődik. Az augusztus 20-i ünnep történetéhez tartozik, hogy – amint azt a Rubicon lapjain, Nánay Mihály tollából olvashatjuk – István esetében ez nem pontosan így történt, bár a két nap (halála napja és ünnepnapja) nincs messze egymástól. „Közismert a király Hartvik püspök által lejegyzett legendájából származó hagyomány, amely szerint István halálos ágyán Magyarországot Szűz Máriának ajánlotta. (…) Szintén a Hartvik-legendában szerepel, hogy István halála napjáért könyörgött is: »Közelgett éppen a jeles ünnep, ugyanazon Örökszűz Mária mennybevitelének az angyalok és az emberek előtt nevezetes napja; nagyobb irgalom reményét remélte, ha e nap örömei közt bomlana fel teste, ezt külön könyörgésekkel kérte; sóhajtozás s könnyek árán el is nyerte. Eljött hát az az áldott nap, melyet halála csakhamar még áldottabbá tett; körben állt a papság s a püspök atyák, az ispánok vezérlő kara s tömegestül a szolgák; középen feküdt a király, Isten kedveltje, a lelki szentség kenetét felvette, mi urunk Jézus Krisztus testének-vérének útravalójával felüdített szent lelkét […] az Örök Szűz s a szent angyalok kezébe letette, hogy az el nem múló égi boldogság nyugalmára vezessék.« Ennek megfelelően tehát ma is úgy tartjuk, hogy Szent István 1038. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján hunyt el.” István királyt 1083-ban Szent László király avatta szentté, kanonizálására azon évben, augusztus 20-án került sor az államalapító király nyughelyén, az általa építtetett székesfehérvári Nagyboldogasszony-bazilikában.
Innen ered a magyarság mindmáig legfontosabb ünnepe, amely immár 942 esztendeje létezik, és amelyet hiába igyekezett magának és politikai céljainak kisajátítani megannyi rezsim, eredeti jelentéstartalmát soha nem tudták elfeledtetni. És ily módon az ünnep a maga majdnem egy évezredet túlélő múltjával példa is lehet számunkra. A mai megoszló társadalomban, a politikai határvonalak mentén berendezkedő magyar közéletben, a politikai véleményformálás által és szerint – rendkívülien sajnálatos módon – gyakran szétszabdalt magyar családokban és baráti társaságokban jó lenne szemeinket az ünnep legfontosabb üzenetére vetni: hogy a rendszerek és rezsimek, a politikai szereplők jönnek és mennek, míg mi itt maradunk egymásnak. Szent István országot alapított, és létrehozott egy nemzetet. Neki köszönhetjük, hogy még mindig létezünk. Örökségét azzal tisztelhetjük a leginkább, ha azt tiszteljük, arra figyelünk, ami fontos: egymást és egymásra, hiszen az általunk életre keltett generációk a mi példánkat fogják követni, és nem azokét, akik az adott pillanatban épp döntésképesek. Nem mindegy, hogy torzsalkodásban és veszekedésben vagy megbékélésben és szeretetben gazdag mintát hagyunk nekik örökül.
