A negyvenes évek elején, amikor a város örömkönnyeket hullatott, mert megszabadult Dandea és társainak önkényétől, és igencsak sokat remélt az új hatalomtól – az épp folyó világháború dacára – a magyar kultúra támogatása terén, megtörtént, hogy Vásárhelyen nem volt színiévad. A kolozsvári Nemzeti Színház, mely visszakapta Hunyadi téri hajlékát, néha átrándult öt-hatnapos vendégjátékra, de egyébként a m. kir. vallás- és közoktatási minisztérium színházi szakemberei Marosvásárhelyre a miskolci színházat jelölték ki állandó játszótársnak. Miskolcnak azon túl, hogy tekintélyes távolságra van városunktól, még el kellett látnia saját székhelyén kívül Nyíregyháza közönségét is. Ez pedig azt jelentette, hogy egy rövid két hónapos nyári színiévaddal „szúrták ki a szemét” a nézőknek.
Azaz csak „szúrták” volna, ha lett volna hol játszani. Ugyanis Vásárhelyen akkoriban három terem jöhetett elméletileg szóba: a Transylvánia szálloda színházterme, a zsidó kultúrház, amelyet elkoboztak építtetőitől, és a Kultúrpalota Nagyterme. (Az Apolló akkor már nem felelt meg a megnövekedett színházi igényeknek, mércének.) Csakhogy mindhárom helyiségben mozi működött, amelyért a bérlők nehéz pénzeket fizettek a városnak, ill. az államnak, és nem szívesen mondtak le a moziba járók filléreiről, pengőiről. Amúgy törvény védte őket, amely kimondta, hogy a mozi a közszórakoztatás fontos eszköze, és a mozikat nem lehet átalakítani más funkciójú haszonforrássá. Még színházzá sem. Volt ugyan egy megegyezése a városnak a Palota bérlőivel, amely szerint évi 24 alkalomra átadják más rendezvények számára a hangversenytermet – aminek Bernády is szánta az épület dísztermét. Ám az egykori financiális gondok felülírták a szép szándékot, és már a kezdet kezdetén mozi is működött a Palotában, a díszpáholyból alakították ki a vetítőszobát.
A Székely Szó (a város egyetlen tőkeerős napilapja) erőteljes mozgalmat indított a színház érdekében. Szerinte a Kultúrpalota Nagyterme kiválóan alkalmas volt színházi előadásokra. Ehhez ki kellett volna alakítani bővítéssel a színházi öltözőket (a Palota mögötti üres telekre gondoltak), és a zsinórpadlás is megoldható lett volna, ha az orgonát leszerelik, és odaadják valamelyik felekezetnek, hadd szóljon annak templomában. Az orgona száműzésének élharcosa a Székely Szó főszerkesztője, Szász Endre újságíró és „kultúrember” volt. Csiszár Lajos építész, Bernády barátja felszólalt a barbár szándék ellen, és kijelentette, a Kultúrpalota színpada nem színháznak való, az orgonát eleve ide, e terem akusztikájához tervezték, itt a helye. Egyben elmesélte az újságolvasóknak, miért nincs kőszínháza Vásárhelyenek. Íme:
„A marosvásárhelyi állandó színház és vígadó közeli históriájáról érdemes tudni, hogy ezeket vendéglő és kávéházzal több éve az egykori főtéri »állé« helyére tervezték. Az a bizonyos nagy fákkal beültetett »állé« a főtér közepén a Bolyai utcától a Baross utcáig terjedt. A Széchenyi tér felső végére, a Bodor kút helyére később gondolt Bernády. A főtér e felső részét Kossuth parknak hívták. A színházépítés miatt a Kossuth-szobrot el kellett volna helyezni, ezért a polgárság egy része Kossuth Ferenc akkori miniszternél kért a szobor részére oltalmat, s használta ki a kérdést Bernády ellen politikailag. Ekkor lett szállóige az egyik polgártárs elszólása kapcsán: »Kossuth apánk, amely«… (Sőt, Petry Zsigmond szerint: »imádságos Kossuth apánk«.) A törvényhatósági bizottság, a színház céljára, hogy elvágja a kérdés politikai élét ,a mai vármegyeház helyét jelölte ki. Ez a telek akkor nem volt még a városé, hanem Pap Jánosé volt. A gyűlésből határozat után népes küldöttségben vonultunk át Pap Jánoshoz. Itt az idős Gáspár Antal bizottsági tag vitte a szót. Arra már nem emlékszem, hogy Petry Zsigmond, a Kossuth-téri színházépítés főellenzője jelen volt-e? A város megvásárolta azután nemcsak a Pap János-féle telket, hanem az Albina kivételével az összes ingatlanokat le a volt Dinnyeföld utcáig (mai Béla király utca, utóbb Cuza Vodă). A színházépítést a Balkán-háborút (1913) követő pénzkrízis akadályozta meg. Nem épülhetett sem színház, sem vigadó, sem pedig városi szálloda, melyek telkeként a mai görög-katolikus templom és parkját jelölték ki. A Kossuth parkba a görögkeleti katedrális, a tervezett színház helyére a vármegyeháza épült.
Az utódok nem nagyon vették figyelembe az eredeti koncepciót. Így nem lett a terv szerint a Kultúrpalota sarokboltja patika, míg a most bútorüzletnek használt mezzaninos, intim helyiség, lépcsős interierjével ugyancsak nem lett a terv szerinti cukrászda. A város oda nőtt, hogy mindkét ily üzlet aktuális volna. A főtér forgalmi része letolódott már az Agrárbank épületénél is alább. 50 évvel ezelőtt (azaz 1893-ban) a Takarékpénztártól a Központi Szállóig (akkor Kiss János-féle vendéglő – kb. a Transilvánia szállodáig) terjedt a városi fő forgalom. Az allé két oldalán akkor kispolgári, egyszerű házak álltak, mint amilyen a Nap vendéglő és a Kántor-féle üzlet épülete. A Pap-palota helyén barakszerű épületben volt a nagymészárszék.
Ma a színház, vigadó, városi szálloda, kávéház, vendéglő építése nem aktuális, békésebb napok kellenek hozzá. Ma tégla- és cementgyár a legaktuálisabb, hogy lakások épülhessenek. Ma tehát boldog lehet a város, ha a Kultúrház hiányait helyrehozhatná, a bútorok, berendezések, felszerelések kijavítását megtehetné.”
Csiszár Lajos azzal zárja elmefuttatását, hogy véleménye változatlanul makacs: a marosvárhelyi Kultúrpalota díszterme nem alkalmas színháznak.1
Mindezek dacára – a kényszerítő körülmények súlya alatt – 1946-tól mégis a város Székely Színháza a Közművelődési Házban játszott, amíg felépült saját hajléka. (Amely röpke félszázad után maga is renoválásra szorul.)
1Székely Szó 3. évf. (1943), 236. sz.
