Nem tanítok, hanem élményt teremtek

A román nyelv sok kisgyermek számára egy új, felfedezésre váró világ. Kali Barabási Hajnalka szerint ebben az életkorban a legfontosabb, hogy a nyelvvel való első találkozás természetes, játékos és örömteli élmény legyen. A Panka și amicii mei programot azért hozta létre, hogy a tanulás élménnyé váljon, ne feladattá.

Foglalkozásain a gyerekek nem csak közvetlenül neki válaszolnak, hanem a bábnak is. A báb kérdez, mesél, játszik – és ezen keresztül a gyerekek is bátrabban kapcsolódnak be. A tanulás így nem tanításként, hanem közös játékként jelenik meg.

Hogyan válik a báb híddá a játék és a nyelvtanulás között? Mitől mer megszólalni egy négyéves kisgyermek egy számára új nyelven? Ezekről beszélgettünk Kali Barabási Hajnalkával.

– Milyen gyerek voltál te: könnyen megszólaló vagy inkább figyelő?

–  Helyzetfüggő volt. Alapjáraton könnyen megszólaló voltam, de úgy emlékszem, voltak helyzetek, mikor inkább megfigyelőként viselkedtem.

Például gyerekként ismertem minden nálam kisebb gyereket a negyedből, szerettem rájuk „vigyázni”, babusgatni őket, különböző játékokat kitalálni, hogy leköthessem figyelmüket. Nyitott és kommunikatív gyerek voltam gyerekek társaságában.

De ismeretlen felnőttek társaságában az elején csak megfigyeltem az adott helyzetet, pl. helyettesítő tanár a tanító néni helyett, vagy születésnap más környezetben, mint a sajátom, ahol számomra ismeretlen felnőttek is jelen voltak stb. Amint ismerőssé vált az adott helyzet, akkor már én is feloldódtam, és feladtam a megfigyelő álláspontomat.

– Emlékszel az első alkalomra, amikor gyerekek előtt tartottál foglalkozást?

– Őszintén… nem igazán. Tanítóképzőt végeztem, így sok lehetőségünk volt tanítani óvodában, kisiskolában. Azt tudom, hogy az első „hivatalos” tanításom ének-zene tevékenység volt óvodás gyerekeknek. Nem emlékszem pontosan, mi volt a téma, mit és hogyan tanítottam, nem emlékszem a gyerekekre, de kellemesen gondolok vissza rá… Viszont érzések maradtak a tevékenységről bennem, ha az akkor készült fényképre nézek, mindig eszembe jutnak: büszkeség, öröm, kapcsolódás, hivatásélmény. Már akkor tudtam, hogy jó úton haladok.

– Mikor érezted először, hogy ez több lesz egyszerű tanításnál?

– Ez igazából egyszerű tanítás, és mégsem. A báb meghatározó része az életemnek. Negyedik osztályos voltam, amikor az osztállyal bábszínházba mentünk. Az volt a szabály, hogy a negyedikesek hátul ülnek a teremben, hiszen ők nagyok, ők onnan is jól látják a színpadot.

A színpadon zajló jelenet: a főszereplő lány libát őriz, de elalszik, kéri a gyerekeket, hogy vegye át valaki a helyét, és ha valami veszély leselkedik a libákra, jelezzen, költse  fel a pásztort. Én jelentkeztem „kézzel-lábbal” libapásztornak, de természetesen a bábszínész nem láthatott engem, a jelentkező gyereket a terem végében, nem engem választott. És akkor én megfogadtam, hogy nem baj, majd fogok én színpadon bábozni… Ekkor fogalmazódott meg bennem először a gondolat, hogy a későbbiekben szeretnék bábjátékkal foglalkozni.

Középiskolásként amatőr bábjátszó csoport tagja voltam, majd a Színművészeti Egyetemet végeztem el és a későbbiekben ugyanott szereztem meg az alkalmazott bábművészet mesterfokot.

Szóval, nem volt kérdés számomra, hogy a báb az életem aktív része lesz. És úgy gondolom, az is lett.

– Miért fontos neked, hogy ezt csináld?

– Számomra a bábjáték, a báb nemcsak egy módszer, hanem a „társam” a tevékenység során. 

Óvodásokkal foglalkozom, ebben az életkorban a gyerekek gondolkodása még szimbolikus, mágikus, játékalapú – a báb pontosan ezen a csatornán működik.

Biztonságot ad a gyereknek – nem a felnőttnek válaszol, nem a felnőttől hallja az információkat, hanem a bábtól – ez csökkenti a hibázástól való félelmét, a megfelelési kényszert, a teljesítmény-szorongást. A báb „tévedhet”, lehet ügyetlen, ezzel normalizálja a hibázást.

Közelebb áll az óvodáskorú gyerekek gondolkodásához, amely animisztikus, élettel ruházza fel a tárgyakat, természetes számukra, hogy a báb „él”. Így pedig mélyebb bevonódás történik, erősebb érzelmi kapcsolat alakul ki, jobban rögzül az élmény.

Sok gyerek fél közvetlenül megszólalni, visszahúzódó vagy lassabban oldódik – így a báb kommunikációs híddá válik, közvetítő szerepet tölt be, oldja a feszültséget, könnyebbé teszi a párbeszédet.

Figyelemfókuszáló eszköz is, mert hangja eltér az enyémtől, vizuálisan szép, esztétikus, érdekes, mozgásban van – automatikusan irányítja a gyerek figyelmét.

Tehát számomra a BÁB egy segítőtárs – valójában a „másik felem” a tevékenységek során.

– Mikor vetted észre először, hogy egy báb többet ér egy magyarázatnál?

– Ez még régebben kezdődött. Kezdem talán a legelején… A román nyelv tanításánál már a kezdetek kezdetén bábot használtam, mert ugye már kezdő pedagógusként fontos volt számomra. Volt egy macska kesztyűbábom: Domnul Motan (Kandúr úr), akit bevittem a tevékenységekre, köszönt a gyerekeknek, próbált kommunikálni, de valahogy nem hozta a várva várt sikert, lassan lemorzsolódott, utólag belegondolva nem volt igazán átgondolva.

Amikor megszületett a kislányom, baba-mama tevékenységen vettünk részt heti rendszerességgel. Aztán felütötte a fejét a Covid, és ezek a tevékenységek abbamaradtak. Elkezdtem keresgélni a világhálón online tevékenységek után, és találtam is egy bábos baba-mama tevékenységet. Tetszett, amit láttam, ezért keresgélni kezdtem bábok után, és ekkor találtam rá Pankára és Somára, két gyerek-Muppet típusú bábra – szerelem volt első látásra. Amikor hozzám kerültek, kezdtem gondolkodni azon, hogy mivel mozog a szájuk, mennyire jól lehetne velük nyelvet tanítani, és ekkor kezdődött minden.

– A bábokat te készítetted? Van saját személyiségük?

– A bábokat nem én készítem, de mindenik kézzel készült báb. Vásárolom őket, de személyiségük természetesen van, én ruházom fel ezekkel őket: van félénk, kíváncsi, humoros, örökmozgó stb.

– A gyerekek neked beszélnek, vagy a bábnak?

– Attól függ, ki kérdezi őket. Ha én kérdezem, akkor nekem válaszolnak, ha a báb kérdezi őket, akkor neki.

– Volt olyan gyerek, aki csak a bábnak mert megszólalni románul?

– Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolni tudjak, el kell mondanom, hogy a román bábos tevékenységeim nem úgy zajlanak, hogy én kérdezem a gyerekeket, és a gyerekeknek nekem kell vagy kellene válaszolniuk. Hanem egy tevékenységen 6 báb vesz részt. Ezek a bábok az én segítőim és a tevékenységem tartópillérei. Én csak „báb” vagyok, aki háttérből irányítom észrevétlenül a tevékenység menetét, ők a látszólagos aktív szereplők. Így a gyerekek nem nekem szólalnak meg románul, hanem a báboknak.

– Szerinted inkább a nyelvtől félnek, vagy attól, hogy hibáznak?

– Általában egy 4 év körüli gyerek esetében nem maga a nyelv az, amitől fél. Ebben a korban már erősödik a megfelelési vágy, érzékenyek a felnőttek reakcióira, és nagyon figyelik, hogy „jót mondanak-e”? A kisóvodások még nem gondolkodnak elvontan a nyelvről, számukra az idegen nyelv inkább játék, hangzás, ritmus. Ha félnek, az inkább az új helyzettől, az idegen felnőttől, a teljesítményhelyzettől vagy a csoport előtti megszólalástól van.

Ezért próbáltam a tevékenységeimben minimálisra csökkenteni az ilyen helyzeteket.

– Előfordul, hogy a gyerekek „irányítják” a történetet?

– Igen. Tevékenységeim lényege éppen az, hogy interakció legyen a báb és a gyerek között, aki gondolataival, ötleteivel hozzájárulhat, irányíthatja a tevékenység fonalát. Természetesen abban a mederben, amelyet én az adott tevékenység során megjelölök.

– Mi történik abban a pillanatban, amikor egy gyerek először magától megszólal?

– Kívülről talán csak annyi látszik, hogy a gyerek kimond egy szót vagy mondatot. Belül azonban egyszerre több réteg mozdul meg: kognitív áttörés, érzelmi kockázatvállalás, kapcsolati bizalom. Ez mindig ünnepi pillanat számomra.

– Mit látsz a gyerekeken pár hét után?

– Örömöt. Kíváncsiságot. A barátokkal való újratalálkozás lehetőségét.

– Miből tudod, hogy egy gyerek elkezdett bízni benned?

– Óvodáskorban a bizalom nem kimondva jelenik meg, hanem viselkedésben. Finom, de egyértelmű jelei vannak: testközelség, szemkontaktus és tekintetkeresés, önkéntes megszólalás, szabálytartás belső motivációból, s egy nagyon erős jel a sebezhetőség (bevallja, hogy nem tudja, hogy fél, megmutatja, hogy szomorú stb.)

– A csendes vagy a hangos gyerekek nyílnak meg hamarabb?

– Nem a hangerő dönti el, hanem a biztonságérzet, a temperamentum, az előzetes tapasztalat.

– Mi volt a legmeghatóbb reakció, amit kaptál?

– Nincs legmeghatóbb reakció, csak az öröm van és a hála, hogy a gyerekek szívvel-lélekkel aktívan részt vesznek a pedagógus–báb–gyerek hármasban.

– Te mit kapsz ettől a munkától?

– Örömöt, feltöltődést, kreativitást, szakmai megerősítést, érzelmi visszacsatolást s talán az egyik legfontosabb érzést, hogy „nem tanítok, hanem élményt teremtek”.

– El lehet ebben fáradni lelkileg?

– Természetesen igen, mint bármely tevékenységben, amely erős érzelmi bevonódást igényel. Folyamatos érzelmi jelenlétet igényel, valamint kettős figyelmet a tevékenység alatt végig: a pedagógus–báb kettőssége, a felelősségérzés, kimerítő tud lenni. 

De ez a fáradtság „jó” fáradtság: ha el is fáradsz testileg, belül elégedett vagy, este kellemes kimerültséget érzel, másnap még van kedved folytatni.

– Van olyan pillanat, amikor hazaviszed a történeteket?

– Mindig. Én a tevékenységeimet otthon építem fel, a szobám csendjében, felhasználva néha a kislányom ötleteit is.

– Mit szeretnél, hogyan emlékezzenek rád a gyerekek?

– Nem különleges pedagógusként, nem a „legjobb” óvónőként, hanem úgy, mint az a felnőtt, akihez jó volt tartozni.

– Ha egy dolgot üzenhetnél a szülőknek a nyelvtanulásról, mi lenne az?

– Talán az, hogy a korai nyelvtanulásban nem a gyorsaság számít, hanem az élmény.

Nem az a fontos, hány szót tud, hány mondatot mond el, mennyire halad, hanem az, hogy mer-e megszólalni, örömmel jön-e órára, biztonságban érzi-e magát. 

Ha az első élmények pozitívak, játékosak, akkor a gyerekben kialakul az „én tudok és akarok idegen nyelven kommunikálni!”. És ez sokkal többet ér, mint egy korai nyelvtani pontosság.

A Panka și amicii mei nem csupán nyelvi program, hanem bizalmi tér. Ahol a hibázás nem kudarc, hanem lépés. És ahol a megszólalás már önmagában siker.