A „CÉLTALANSÁG REINKARNÁCIÓJA” ÉS A LÉLEK FEHÉR CSENDJE – MÁRTON KÁROLY HETVENÉVES
*
Márton Károly délutánja címmel jelent meg egy kis tudósítás a Népújság 2016. október 24-i számában. Ebből puskáznék.
Október ötödikén Márton Károly mutatkozott be Kedei Zoltán várbeli műtermében. Számos ismerős és barát jött el, és nem csalódtak, mert hangulatos, kedves délutánt tölthettek együtt a jó kedélyű szerzővel, akit Doszlop Lídia Naómi mutatott be pár mondatban.
Márton Károly 1956. március 1-jén született Nyárádszeredában. Gyermekkorát a közeli Nyárádgálfalván töltötte. Mesterember, magánvállalkozó volt, jelenleg nyugdíjas. Marosvásárhelyen él. Szenvedélyes olvasó, tiszteletre méltó magánkönyvtára van. Különös „ismertetőjele”, hogy hűséges és kitartó rajongója az irodalomnak – az erdélyi irodalmi lapok, folyóiratok mellett rendszeresen megszerzi az anyaországi, délvidéki, felvidéki vagy a nyugati magyar kulturális, szépirodalmi kiadványokat, könyveket, újságokat, folyóiratokat; és személyes ismerőseként vagy éppen barátjaként tisztelheti a kortárs magyar irodalom számos kiváló költőjét, íróját, szerkesztőjét. A marosvásárhelyi irodalmi rendezvények elmaradhatatlan látogatója, olykor hozzászólója, résztvevője.
Ha díjat találnának ki a legragaszkodóbb, legkitartóbb, leghűségesebb vásárhelyi irodalombarátnak, akkor a jelöltek között egyik első hely illetné Márton Károlyt.
Másik „ismertetőjele” a humora. Ilyen a karaktere, ő maga a megtestesült humor. „Előadja” magát, megnevettet minden második kijelentésével, és teszi ezt úgy, hogy a szeme sem rebben. Közben komoly, rezzenéstelen arccal figyeli, hogy szellemesnek, frappánsnak szánt kijelentései elérik-e a kívánt hatást.
Négysorosai is tele vannak humorral, fűszeresek, ízesek. De nem üres fecsegések; mondanivalójuk van. Mindenik után akaratlanul is elgondoljuk: „ez nekem is szól, ez milyen igaz”, miközben a szánk talán éppen a fülünkig ér.
Első verse 1970-ben jelent meg a Napsugár c. gyermeklapban, később a Jóbarátban, a Népújságban, az Erdélyi Tollban és a Hazanézőben is közölt. Intenzívebb versírással az utóbbi időben kezdett foglalkozni.
Laikusként feltehetnők a kérdést: szükség van-e az ilyen tollforgatói tevékenységre? Igénylik-e a mai emberek az effajta irodalmi színezetű megnyilvánulást?
A hatást talán magunkon is lemérhetjük. Hiszen az élet visszásságai az ilyen, humorral fűszerezett „igazságokkal” viselhetők el. Márton Károly ebben segít. Rigmusban, rímben gondolkodik, poénokkal kel és fekszik. Közérthető és mindenkit érdeklő dolgokról ír. A tömör, szikár és csattanós mondanivalónak pedig minden időben létjogosultsága van.
Több tucatnyi is összegyűlt már verseiből, négysorosaiból. Gyakran találkoztunk velük a Káfé Főnix irodalmi és fotóművészeti internetes honlap „hasábjain”. És persze immár külön kötetbe is kívánkoznak.
„Önámító vallomása” így hangzik:
„Híres leszek én is végül,
Szobromról is szobor készül.
Ráismersz az alakomra.
Kinagyított képem ott van.”
Márton Károly szívesen és hatásosan olvas fel verseiből, és kedveli a meghitt beszélgetéseket is. Ilyen emberek társaságában észrevétlenül telik az idő.
Fényporszemek halmozott magányban címmel Albert-Lőrincz Márton írt róla a Népújság 2024. szeptember 13-i számában.
„Próbálom megtalálni Márton Károly költői mércéjét, s ezt a mércét a ritmusban, a rímben és a humorban vélem felfedezni. Írói ízlése adja verseinek lüktető kadenciáit” – indítja méltatását. „Individualizmus, világkép, vallomás szinte minden sora, ez sejlik fel. A most megjelent verseskönyv (Fényporszemek. Versek. Székelykapu Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 2024) és a következő, ugyancsak frissen megjelent kötet (Halmozott magány. Kétszázhat haiku. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 2024) szövegei morális meghívásként hatnak – egy verspiknikre: gyerekek, gyertek velem, becsüljük meg azt, amink van, és áldozzunk elődeinknek, akik ránk hagyták kincseiket, mert…
»Közelebb jön
Így a távol
Romló szemem
Jóvoltából«”
*
„Az 1970-es években írásai (riportok, portrék, gyermekversek) jelentek meg a Munkáséletben, a Falvak Dolgozó Népében, a Napsugárban, ami lehetővé tette volna, hogy újságíró legyen, de nem élt a lehetőséggel, maradt a tanult szakmájánál, közben mindvégig megtaláljuk őt Marosvásárhely irodalmi rendezvényein. Hallgatta a »nagyokat«, és tanult tőlük. Irodalmi érdeklődése, kitartása lassan autodidakta költővé tette.”
*
„Amikor megismertem Márton Károlyt – folytatja Albert-Lőrincz Márton –, az tűnt fel nekem, hogy profi íróknak is becsületére váló gazdagsággal sorolja a kortárs költőket, életrajzi adataikat, műveiket, s hogy mikor, hol tűntek fel az irodalmi közéletben, élők és fiatalon eltávozottak. Karcsi, mondtam, kész mozgó lexikon vagy, nagy értéket raktároztál magadba. Azt is megtudtam, hogy házi könyvtárába összegyűjtötte a kortárs irodalom szinte minden kiadványát, s ez komoly filoszi teljesítmény. Ha egy könyvritkaságot keresel, Karcsinál kell keresned, nagy valószínűséggel nem fogsz csalódni.”
*
„Valahányszor apróbb szerelési munkára volt szükségem, Karcsi jött, és jöttek az irodalmi aktualitások is, beszélgetni lehetett vele. El-elskandált egy-egy négysoros rigmust, játszott a rímekkel, szótagokkal, ritmizált, s volt úgy, hogy 5-6 versikét is felmondott emlékezetből, láthatóan nagy megelégedettséggel, kissé pátoszosan, kissé ironikusan, s én ezen igencsak elcsodálkoztam.”
*
„De milyenek Karcsi versei? Szemlélődőek, aforisztikusak, lüktetőek, ritmusosak, humorosak, olykor szarkasztikusak és rövidek. Emlékeztetnek az emberbeszédre, ahogy ő fogalmaz. Számára a vers afféle ’gyomirtószer’, ’a csend börtöne’, ’indulat egy cél felé’. Tematikailag nincs lehorgonyzás, mindenről ír, ami szembejön vele.”
*
A szerkesztő Beke Sándor pedig így ír: „Rigmusban, rímben gondolkodik, poénokkal kel és fekszik. Közérthető és mindenkit érdeklő dolgokról ír. Az általa kifejtett tömör, szikár és csattanós mondanivalónak létjogosultsága van. Négysorosai az élet visszásságait is hozzák, s néhol tele vannak humorral, fűszeresek, ízesek, olykor súlyos mondanivalójuk van.”
*
Albert-Lőrincz Márton szerint a nagy elődöknek is emléket állít, akiktől a költészetet elleshette, illetve kiformálhatta a maga morális portréját. Ilyen értelemben mesterének tekinthető Arany János, Kőrösi Csoma Sándor, Mikes Kelemen, Petőfi Sándor, Radnóti Miklós, Juhász Gyula, Márai Sándor, Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Weöres Sándor, Sziveri János, Farkas Árpád, Tandori Dezső, ugyanakkor olyan kortársakat is megszólít, akik nyomot hagytak költővé érésében.
Nem idegen tőle, sőt erényeként könyvelhető el a kesernyés önirónia:
„Itt állok kopaszon
Széltől megalázva,
Lekapta a kalapom,
Hogy belsejét lássa…”
*
Lilliputban ő volna a Nagy Emberhegy, Erdélyben azonban cserkabalás poéta, a lelkében titkok rejtegetője, akinek bizonnyal eljő az ideje; de igazi öröme abban áll, hogy a fejében ott alakulgat valami furaság: röpke versgondolat, és azt érdemes forgatni színén és fonákján, bíbelődni vele munka közben is, míg sorokká igazodnak a szavak. Az emlékezete megőrzi őket, míg csak estefelé papír és toll segítségével rögzítheti. De gyakran megtörténik, hogy amikor már tudni véli, amit kitalált, még sokáig azon tépelődik, miként lehetne tömörebbre „pontosítani”, pontosabbá „tömöríteni”.
Így lehet a tél fehér csendjéből „fehércsend”:
„Egy eltévedt hópehely
Olvadni kezd kezemen,
Ó, fehércsend, halálod
Vízcsepp-csendre átváltott.”
*
Kedves barátom, azt kívánom, hogy ne bántson a kétely, ne őrölje lelked semmiféle céltalanság.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
