Csütörtöki kimenő
Az ember azt gondolná, minden rendben van az iskolában. Béke van, és olajágakat himbál a déli szél. Már ha nem tanerő és nem tanuló, nem aggódó szülő és aggodalmas nagyszülő, illetve tanügyi főmatador. Ámbátor azoktól jőnek a csudálatos ötletek, reformok és rendeletek, átszervezések és zavargások, melyeket messziről tekintve akár az iskolai év zajlásának (araszolásának) is tekinthet az objektíve vak szemlélő.
Pedig nincs béke az olajfák alatt, akarom mondani a bekamerázott iskola falain belül. Az oktatási intézmény (tanfelügyelőség, város stb. – szóval egy jóindulatú hatóság, egy jövőre figyelő testület) pályázik, és az iskola számára minden osztály részére laptopot nyer. Megérkezik, kicsomag., felbont, örömtánc, szétoszt., rábíz., tanulás köv. Azaz csak következne, mert az egyik osztályból az első évnegyed végére már egy szemfüles tanulót (?) – a Facebook-tartalmak, filmek, művészi rablótörténetek arra serkentenek, hogy egyet ellopjon. Meglovasítson. Lehet puszta nyereségvágyból, amely az emberekben efféle túlzottan anyagias világban már a bölcsőrúgás korában felébred, aztán az alkalom pedig mindenkor nagylelkű szülő, megszüli a maga kis tolvajcsecsemőjét. Egyszóval – lába kelt a laptopnak.
Kamerák pedig vannak – kivéve a mellékhelyiségekben, pedig ott történnek az iskola igazán nagyívű eseményei tanulói szempontból és szinten. De hát a fő a személyiség és a szemérem védelme, amivel egyet is érthetnénk, ha nem tudnánk, hogy ugyanabban az iskolában más is megesik a mellékesen főhelyiségekben.
A tolvaj személye, úgy tűnik, nem titok a tanári kar egyes tagjai előtt, akik látták a kilépő laptoplopó fizimiskáját, felismerték (a kiskorú?) jellegzetes mozgását, de volt annyira elővigyázatos, hogy eltakarja az arcát stb. Mégsem közlik a nyomozásra való tekintettel a kíváncsi gyerekekkel és agg szülőkkel. Addig pedig a gyanú mindenki felett ott lebeg, rátelepszik a lelkekre. Felvilágosítás nincs. Csak az mentes, ha mentesül a közhangulattól, aki a lopás napján hiányzott. De ő lehetett az orgazda, mázol, mocskol a másik, aki még több filmet vizionált, s rendszerint Mr. Detektívius sztorival alszik el. Művelt.
Ugyanis az iskolát nem csupán a laptoplopás remegtette meg, hanem bozóttűzként terjed a lányok körében a csuklók felvagdalása éles szerszámmal. Eddig három esetet regisztrált közvélemény. 13-15 éves lányok követik el. A jelek szerint rossz testi-lelki körülmények között élnek, nincs családi harmónia otthonukban. Városi bejáró lányok, jobban szeretnek az iskolába elbújni, mint az otthoni háborúság részesei, szenvedő alanyai lenni. Ez feltételezhető. Volt már ilyen hullám a nyolcvanas évek végén vagy a kilencvenesek elején a város egyik legpatinásabb iskolájában. Aztán elmúlt, a tragédiákra már csak az idősödő kortársak emlékeznek, ha éppen ráérnek, és nem érintettjei a mai eseteknek.
Az sem kizárt, hogy a vérhullatást feltűnési vágy szüli, hogy felfigyeljenek rá, beszéljenek róla. Divat (?!!). Utánzás. Nem gondolja komolyan, a következményekkel egyáltalán nem számol. Lehet benne mélyebb ok is, magány, drog, szorongás, elnyomás, depresszió, szabadulás a kötöttségekből, rosszul értelmezett szabadságvágy. Én csak tippelek. Keresném a magyarázatot.
A következmények, ismerve a rendszer logikáját: a tantestület fejének megrovása, leváltása, menesztése, mert nem tudott úrrá lenni a tanulók lelki berendezkedésén; a fémdetektorok felszerelése az iskola kapujánál, beléptetőrendszer, hogy senki ne vigyen be éles fémtárgyakat, újabb kamrák, éjjellátó szemüveg viselése – EU-pályázaton beszerezve – a tanítók részére. Besúgói rendszer kiépítése az osztályokban, kis jutalmakkal serkentve az árulást, megfigyelői rendszer, őrtornyok, kőkerítés bástyákkal stb. Túlzásokra hajlamos ilyenkor a hatalom. Holott az iskolapszichológus éppúgy állandóan jelen levő tagja kéne legyen a tantestületnek, mint a tanító. Lehetőleg kétnyelvű, tapasztalt, beleérző. A tanári pályára lépők előzetes és folytatólagos alkalmassági megszűrése. Vagy egyébként létező módszerek alkalmazása a gyakorlatban. Szerető iskola – ha van ilyen.
Magam is voltam tizenéves, de minden távolabb állt tőlem, mint a meghalás gondolata. Talán mert nagyszüleim halála – mely születésem előtt három évvel – következett be egyazon júniusi napon a nácik által megszállt Lengyelország egyik felszámolt méntelepén, sokkal erőszakosabb volt, és senki sem tudta halála pillanatában, hogy élete egy Ciklon B nevű vegyszertől függ. És erről meséltek szüleim, akik az életet választották, túlélők voltak, az életben hittek, legyen az bármennyire is keserű. Hittek a szeretetben – amit azok lányok valószínűleg nem kaptak meg –, nemcsak hittek, gyakorolták is. Pedig nem is volt karácsony.
