December 21-én harminchatodik alkalommal emlékeztek meg Marosvásárhely központjában az áldozatokról, akik életüket adták a diktatúra bukásának napjaiban. Ugyanott, ahol évtizedek óta: az események után röviddel, sebtében felállított fa emlékműnél, amely helyett már évtizedek óta ígérnek egy újat, az emlékezethez méltóbbat.
Ez a generációk óta ideiglenes emlékmű önmagában szimbólummá érett. Annak a passzivitásnak a szimbólumává, amely lehetővé tette, hogy a korábbi rendszer régi-új káderei ma is a képünkbe nevessenek.
Harminchat év telt el az 1989-es romániai „forradalom” óta. Az idézőjel nem az áldozatokkal szembeni tiszteletlenség, hanem a valóság iránti tisztelet. Mert – akárcsak a volt szocialista barakk többi országában – a múlt rendszer nálunk sem omlott össze teljesen, inkább csak átrendeződött. Az események utáni hónapokban bányászbakancsok taposták ki az ösvényt, amelyen a régi elit átmentette a hatalmát. Megtanulta az új idők nyelvét, és utódait is kinevelte, akik ma szuverenista jelmezbe bújva, új jelszavakkal felcímkézve árulják ugyanazokat a hazugságokat.
Mert nem véletlen, hogy az ország állapota és a mostani nehézségek által kiváltott jogos elégedetlenség a múlt rendszer iránti nosztalgiába csapott át. Az idősebbek egy része belefáradt a soha be nem váltott ígéretekbe, a fiatalabbak pedig, akiknek nincs honnan élő emlékei legyenek a múlt rendszer igazi arcáról, kérdéseikre leegyszerűsített narratívájú kész válaszokat kaptak, torzított emlékezetbe csomagolva. Ez a generációk óta ideiglenes emlékmű annak is az élő jelképe, hogy ha egy társadalom nem képes szembenézni a múltjával, akkor előbb-utóbb újra elhiszi a tetszetősen újracsomagolt régi hazugságokat.
December 21-én nemcsak az áldozatokra kellene emlékezni. Hanem arra is, hogy mi mindent nem tettünk meg azóta, ami lehetővé tette, hogy a régi káderek megőrizzék a hatalmukat, és az utódaikat is
kineveljék. Szokták mondani, hogy a történelem ismétli önmagát, és ez egyszerűsítve igaz is. Nem azért történik meg, mert elkerülhetetlen lenne, hanem azért, mert nem tanulunk a hibákból. Amíg a hibákat nem nevezzük a nevükön, amíg a felelősséget elkenjük, a valódi elszámolást elhalasztjuk, és az emlékezetet kiürítjük, a múlt nem egy lezárt fejezet, hanem egy forgatókönyv. És ilyenkor valójában nem a történelem tér vissza, hanem mi lépünk bele ugyanabba a csapdába, csak más díszletek között.
