Úgy vagyunk a romániai gazdaságélénkítő intézkedésekkel, mint az a gazda, akinek csupán egy régi zsákja van, amiben hazahozhatja a mezőről a búzát, és ez állandóan kilyukad hol egyik, hol másik helyen. Nos, ez a zsák Románia, amelyet valamikor 1918-ban összeférceltek, aztán a történelem során fércelgették különböző politikai ideológiák mentén, nemzedékeken át. A szegény ember által hazacipelt búza valamelyik lyukon mindig elfolyt, és csak az alján maradt került haza a „nép” asztalára. Merthogy mindig volt (és lesz) egy olyan (történelmi) elit, amelynek jutott bővebben, mint másoknak. Mindeddig sikerült valahogy az egyik likat betömni, de úgy, hogy valahogy máshol lett egy másik, és aztán egy másik, egy még nagyobb… Kivékonyodott a szövet, amit alig tart össze néhány szál, a kormánykoalíciós kötelék.
Hosszas tárgyalások után úgy tűnik, hogy a sarkalatos kérdésekben megegyeztek a jelenlegi kormánypártok. Csak kérdés, hogy meddig tart az egyezség, meddig tart még a szál? Mert az, hogy az ország ebbe a helyzetbe jutott, az a korábban – képletesen leírt – folyamatnak is betudható. Nehéz ugyanis a balkáni mentalitással (történelmileg) mélyen átitatott Dâmboviţa-parti politikusoknak felfogni azt, hogy ameddig nincs egy valós demokrácia és jogállam, amelyet nemcsak az elitek, hanem a választópolgárok nagy többségének megfelelően, kvázi tisztességesen kormányoznak, nem lesz rend az országban. Mindig kiszakad a zsák.
Ameddig a korrupciót felszámolók maguk is korrumpálódhatnak, ameddig polipszerű kapcsolati rendszerre (évtizedek óta) felépített közigazgatási rendszer működik az országban, ameddig a nacionalizmussal etetett (és nem a racionalizmussal irányított) néptömeg határozza meg az irányvonalat a politikában, addig nem várhatjuk el, hogy a búza mind hazakerüljön, és az abból készült kenyeret azoknak az asztala felett szeleteljék, akik megérdemlik. Ameddig az értelmiségi elit külföldre távozik, és az a kevés, aki itthon marad, eltávolodik az észszerűtlen politikacsinálás boszorkánykonyhájától, addig még mindig keletkezik folt a zsákon. Ameddig azoknak nagyobb a hangja, akik tehettek volna mindezek ellen, megerősíthették volna a zsákvásznat,
ahelyett hogy folyton kilyukasztották volna, talán – jelképesen szólva – nem egy, hanem két zsákkal is hordhatnánk haza azt a „búzát”, amely ebben a gyönyörű szép és gazdag országban megterem mindenkinek. És számunkra már nem lehet öröm, hogy a szomszédok zsákja is igen-igen szakadozik. A gazdasági elemzők azt állítják, hogy még nem áll olyan rosszul az ország „szekerének rúdja” más, hasonló helyzetben levő kelet-közép-európai országokhoz viszonyítva. Üröm az örömben. Csak legyen elég erős a zsákvászon, hogy ne folyjék ki belőle a gabona.
