Festett üzenetek a múltból

Épített örökségünk

(Folytatás múlt pénteki lapszámunkból)

Ádámos története a kazettás mennyezet történetével válik igazán személyessé. A festett deszkákon ugyanis nem pusztán díszítőmotívumokat látunk: egy több mint ötszáz évvel ezelőtti közösség ízlését, gondolkodását és értékrendjét is tetten érhetjük. Minden kazetta egy apró részlet abból a világból, amelyben a templom nemcsak az istentisztelet helye volt, hanem a közösségi élet egyik legfontosabb színtere is. A reneszánsz ornamentika, a növényi és geometrikus formák, valamint a címerek együtt olyan vizuális nyelvet alkotnak, amelyen keresztül a kor emberei önmagukról is üzentek az utókornak. 

Amiről a címerek árulkodnak

A címerek különösen fontosak, hiszen nemcsak a megrendelők vagy a patrónusok kilétéhez vihetnek közelebb, hanem arról is árulkodnak, hogy kiknek volt lehetőségük és szándékuk arra, hogy egy templom belső terét ilyen gazdagon díszítsék. És miközben ma egy múzeumban tekintünk ezekre a kazettákra, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy eredetileg egy élő közösség fölött helyezkedtek el. Emberek jártak alattuk, akik ismerték a templom történetét, a családok neveit, a címerek jelentését, és talán egészen természetesnek tartották azt a szépséget, amelyet ma műemlékként csodálunk.

Az ádámosi mennyezet ezért egyszerre művészettörténeti emlék és történelmi tanú. Egy olyan kor lenyomata, amelyből sok minden eltűnt, de amelynek egy-egy részlete szerencsére megmaradt. És talán éppen ezek a megmaradt részletek segítenek abban, hogy ne csak egy régi templomot és egy régi mennyezetet lássunk magunk előtt, hanem elképzeljük azt a közösséget is, amely egykor létrehozta és használta.

1686-ban a Végh család itt szerezte meg címeres nemességét

A Keresztes Géza műépítész, műemlékvédelmi szakmérnök által a rendelkezésünkre bocsátott dokumentációkból tudjuk meg, hogy a fentieken kívül Ádámosnak mindig számos közép- és kisnemes családja volt, és ezeknek több évszázadon át szépszámú magyar és román jobbágy, valamint zsellér szolgált.

Hosszú névsor telne ki belőlük, ha századokon át felsorolhatnánk őket. Csak ízelítőül említjük közülük a 17. századból a rugonfalvi székely Benedekfieket és a héjasfalvi Maróthiakat.

Az egyik erdélyi Végh család itt szerezte 1686-ban címeres nemességét, és innen írja előnevét.

A 18. században viszont egy Ádámosról származott Hunyadi Ferenc nevű híres kolozsvári ügyvéd és városi tanácsos kapott ádámosi előnévvel nemességet, és ádámosi előnevet hasznát nagy történelmi festőnk, Székely Bertalan is.

A későbbi kisbirtokosok közt hosszabb-rövidebb ideig a Jármiak, Donáthok, Rápoltiak, Pászthayak, aranyosrákosi Nagyok vagy Rákossyak és velük a Pákeiek, Kövendi Gálok, Pávai Vajnák, a Buda és Mihály család, valamint a főleg székely eredetű családok közül a lokodi Sándorok, a kibédi Péterfiek, Keresztesek, Engiek, az albisi Csomóssok, a karatnai Bodók szerepeltek hosszabb-rövidebb ideig a kisebb birtokosok sorában.

Rajtuk kívül itt éltek vagy élnek még a Bocskai, Jósvai, Köpeczi, Kiss, Kontcz, Szőcs és más családok is.

Amiről az unitárius egyház 1726. évi összeírásában olvashatunk

Azokból az egykori derék jobbágycsaládokból, melyeket egy 1692-ből való oklevél fölemlít, és akik a kisnemességgel együtt dolgozták meg Ádámos határát, és népesítették be a falut, Bordi, Csikós, Koncsa, Kocsis, Ponta, Székely és Szentgyörgyi nevűeket találunk. Ez utóbbi család már háromszáz évvel ezelőtt is Ádámoson lakott.

Az unitárius egyház 1726. évi összeírásában Ádámosról Czikra, Horváth, Kovács, Kúti, Pap és Szabó családneveket olvashatunk. Ebben az összeírásban külön szerepelnek a „lengyel atyafiak” is. Ezek azoknak a lengyel unitáriusoknak az utódaik voltak, akiket hazájukból 1660-ban a vallásuk miatt elüldöztek.

Közülük mintegy hatszázan Kolozsvárra települtek, és ezekből néhány család Betlehembe és Ádámosra ment.

Az utóbbiakról az 1695. évi ádámosi zsinat úgy határozott, hogy az ádámosi unitárius papnak ők is bérrel tartoznak. Idővel aztán beolvadtak a magyarok közé.

Az utolsó közülük a századfordulón egy Sinczky nevű molnár volt. A község épületei közül a legrégebbi az unitáriusok több mint négyszáz éves temploma.

A 17. században az unitáriusok egyetlen helyen sem tartottak annyi zsinatot, mint Ádámoson

Az 1909-ben hozzáértő szakemberek tervei szerint megújított épület ott fekszik a Kis-Küküllő völgyében az országút mellett, és már csak azért is megérdemli a figyelmet, mert a közeli vidéknek a Kis-Küküllő völgyében a küküllővári több mint hétszázados református és a szentélye lebontástól megcsonkultan álló dicsőszentmártoni unitárius templom után ez a legrégibb eredeti ízlésben maradt templom.

Egy javításakor a belsejében, a falán talált 1518-as évszám építési idejét jelezte, festett mennyezete pedig 1526-ban, tehát éppen a mohácsi veszedelem évében készült.

De az ádámosi unitárius templom egy érdekes erdélyi történelmi nevezetességű emlék ezenkívül is. 

Ugyancsak Keresztes Gézától tudjuk meg, hogy a 17. században egyetlen helyen sem tartottak az unitáriusok annyi zsinatot, mint Ádámoson, és ezek mind ebben a templomban folytak le.

1618-tól 1695-ig tíz zsinat volt itt, és 1659. március 30-án az unitárius püspök, valamint a papság itt esküdt föl Barcsai Ákos fejedelem hűségére, 1663. október 21-én pedig itt választották meg az unitárius egyház egyik legkiválóbb püspökét, Koncz Boldizsárt.

A református egyházközség századokig a szomszéd Sövényfalva leányegyháza volt. Temploma úgymond új épület. Ennek is van azonban egy értékes emléke: több mint százéves, szépen faragott cinteremkapuja, mely egyike e vidék mindjobban ritkuló becses népi faemlékeinek.

Demján László műemlékvédő építész kiegészítése

Ádámos az unitáriusok egykori fővárosa. De hogyan is jöhetett létre egy jó fekvésű kistelepülésből a hajdani vallási központ? 

A középkori és kora újkori Küküllő menti nemesi rétegek megerősödése, a föld és birtokviszonyok gyarapodása itt egy más méretű gazdagodást jelentett. Nem egyes főúri családok kezében voltak összpontosítva az akkori falvak birtokjavai, több, néha még rokoni kapcsolatban álló kis- és középnemesi család osztozott a földeken. 

Ádámos és annak közvetlen határában több olyan család bírt földdel, amelyek évszázadokon át meghatározták a vidék politikai és vallási életét, ők finanszírozták a templomuk felújítását, igazi mecénások lehettek. 

Ezeknek a családoknak a tagjai évszázadokon át együtt katonáskodtak, kiálltak és védték kulturálisan is a faluközösséget. Ezért találjuk ott gyakran nevüket a karzatok, padok, szentélyszék, szószékek, az úrasztala feliratain és a festett famennyezet egyes kazettáin. 

Ádámos az unitáriusok egykori fővárosa

Az egyházi elöljárók mellett gyakran foglalkoztak a hívek erkölcsi pallérozásával és a közügyek istápolásával. Többször nemcsak a helyi, hanem a felsőbb szintű ügyek rendezgetéseivel is foglalkoztak, hiszen tudásuk, uradalmaik fölötti gazdasági és igazságszolgáltatási gyakorlatuk, kapcsolataik és társadalmi tekintélyük mindig segített a kérdések megoldásán. 

Erkölcsi tartásuk meghatározó volt a helyi unitárius gyülekezet egyházi életében is. Így válhatott a híres erődtemplomból nemcsak a helyiek istenháza, hanem az erdélyi unitarizmus egyik legfontosabb adminisztratív központjává, mondhatni az unitáriusok egykori fővárosává.

Kinek „köszönhetjük” Erdély hosszas romlását?

Miért tevődött át az egyetlen erdélyi gyökerű, magyar fogantatású vallás hirdetése és megőrzése Tordáról és Kolozsvárról Ádámosra? Itt nemcsak egyházi, inkább politikai és az akkori idők életviszonyai hozhatták a döntéseket. Akkoriban a Habsburg-uralom erdélyföldi kezese, Basta generális véres megtorlásaival párhuzamosan az ellenreformáció újbóli erősödésével a szélesedő protestantizmust is igyekeztek végképp visszafojtani, folyamatosan elbitorolták templomaikat és felszámolták eklézsiájukat. 

Az üldözött és nagyobb városokból kiszorított papok igyekeztek meghittebb és nyugodtabb helységekben prédikálni, mígnem az 1605-ben kelt zsinati jegyzőkönyv szerint Bocskai István fejedelem „…engedte meg az magyar és szász nátión lévő papoknak két alkalmas helyen az szabados prédikálást…”. 

Majd II. Rákóczi György katasztrofális, a Porta parancsainak ellenszegülő lengyelországi hadjáratával borított fel több békepaktumot, amelyek miatt az erdélyi rendek kénytelenek voltak elmozdítani fejedelmi tisztségéből. 

Emberileg egy kitartó hadvezér volt, politikailag nem körültekintő, a törökök ellensége volt, talán neki „köszönhetjük” Erdély hosszas romlását. Ugyan többen még kiálltak mellette, végül a sokat ígérő bécsi udvar is kihátrált mögüle. 

Ahol részben eldőlt Erdély sorsa

Sajnálatosan a déli tartományok nagyobb várait, mint Temesvárt, Jenőt, Lippát, majd Váradot, Kővárat, Nagybányát, Tordát, Erdély egyéb városait, falvainak java részét, végül Gyulafehérvárt mint a fejedelemség fővárosát és a nagytemplomban őrzött ősi sírokat, a főiskolát és a fejedelmi palotát mind elpusztította az Erdély 1658-as megleckéztetésére felkerekedett török–tatár és oláh sereg. 

Kolozsvár, Szeben és Brassó megváltotta súlyos pénzek árán függetlenségét onnan, ahol ezt nem tehették meg, például Székely-Marosvásárhelyről több ezer embert hurcoltak el rabszíjon. 

Erdély talán máig is ennek utóhatásait sínyli, ekkortól indult el több évszázados tetszhalála, amely egy szerencsétlenül megítélt, II. Rákóczi György korábbi fejedelem sarcmegtagadásával kezdődött. 

Ekkor lépett a színre az oszmánok által javasolt, valamint az erdélyi rendek jövőképébe álmodott Barcsay Ákos, aki szolgálatot akart tenni hazájának, végül töviskoszorús fejedelemséget szerzett, és magára húzta végzetét. 

Ebben a gyászos és nyomorúságos időszakban, az 1658. esztendő októberétől lett Erdély fejedelme. Végső beiktatásának sarokköve Ádámos volt. A következő esztendő, 1659. március végén a kacskaringózó Kis-Küküllő felső folyásánál nagy sürgés-forgás mutatkozott. 

Itt, a viszonylag biztonságot jelentő körítőfalas erődtemplom és annak keményfa kapuzata mögött dőlt el részben Erdély sorsa. Korabeli írott történelmi és egyháztörténeti jegyzésekből olvasható, hogy ebben a drámai és mégis ünnepélyes napokban hogyan kezdett itt gyülekezni a vallási és világi élet krémje. A falu központjából kiinduló szűk utcák megteltek hintókkal, díszes sokadalommal és lovas népséggel. Megérkeztek az új fejedelmi udvar biztosai, tanácsadó komisszárjai, főemberei. 

Az egyházi vezetés lelkészei, esperesei és a teológusok kivezényelt hada foglalta el a falu vezetősége által kijelölt portákat, udvartereket, egyházi szállásokat. Másnap a templomban előterjesztették az új fejedelem követeléseit, amely több végvár azonnali szégyenletes átadását, a törökök által elfoglalt területekre kirótt éves adók, vesztesek által fizetendő hadisarc azonnali behajtásáról szóló rendeletek elfogadását jelentette. Ebben a feszült és sorsdöntő helyzetben Erdély jövőjéről, feltételezett felelősségteljes szabadságáról döntöttek. 

„…a múltunkat tőlünk elvenni nem lehet, de az csak akkor a miénk, ha ismerjük is…”

Március 30-án a jelenlévők a templomi úrasztala köré sereglettek, Istenre és a fejedelemre adva áldásukat, kezüket a Bibliára téve, hangos szóval letették a hivatalos hűségesküt Barcsay Ákosra. 

A Portára azonnal küldöttet is menesztettek, majd ráült az országrészre a felszínes csend, látszólagos nyugalom. Közben az intrikák ideje elkezdett őrölni, alig két évvel később cselszövés áldozatává vált fejedelmet megbuktatták és meggyilkolták. Mégis Ádámos neve és az itteni zsinat úgy maradhatott fenn történelmünkben, mint az az idő, amikor az Erdélyi Fejedelemség sorsa egy napra itt dőlhetett el. Zárásul soha el ne feledjük Nemeskürty István intelmét: „…a múltunkat tőlünk elvenni nem lehet, de az csak akkor a miénk, ha ismerjük is”.

Ádámos nem más, mint egy darabka Erdély, amelyet az idő nem tudott teljesen eltörölni

Talán ez Ádámos legnagyobb üzenete: a múlt nem mindig ott marad meg, ahol született. Egy templom megváltozhat, kúriák tűnhetnek el, nemzedékek válthatják egymást, de egy-egy megőrzött tárgy továbbviheti egy közösség emlékezetét.

Az ádámosi kazettás mennyezet ma már nem azok fölött van, akik számára egykor készült. 

Mégis, minden motívuma, minden régi vonala és minden címer azt üzeni: voltak itt emberek, akik hittek, alkottak, értékeket teremtettek, és szerették volna, hogy valami utánuk is megmaradjon.

Talán ezért nem csupán egy ötszáz éves műemlékre tekintünk, amikor az ádámosi mennyezetre gondolunk. Hanem egy darabka Erdélyre, amelyet az idő nem tudott teljesen eltörölni.

Mert amíg emlékezünk rá, addig Ádámos múltja sincs elveszve.

* A rendelkezésünkre bocsátott dokumentációkért külön köszönet Keresztes Géza műépítész, műemlékvédő szakmérnöknek; a segítségért dr. Kálmán Attila tanárnak, történésznek. Az illusztrációkat, a régi és a mai képeket Demján László műemlékvédő építész a saját munkájából, gyűjteményéből küldte el a szerzőnek.