A magyar színház egyik legkiemelkedőbb egyénisége, a nagy tragika, Jászai Mari újra itt van Marosvásárhelyen. Halála után egy évszázaddal Thália vásárhelyi nagyasszonya, Farkas Ibolya keltette életre a Spectrum Színházban. Kivételes vállalkozás, páratlan teljesítmény, amivel a 87 éves művésznő megajándékozta közönségét. És önmagát is természetesen, hiszen A sötétségből a fénybe című egyéni műsora nem csak egy kivételes előd megpróbáltatásokkal teli életpályájának és lenyűgöző egyéniségének érzékletes felidézése, a maga számára is egy újabb sikerrel abszolvált, felejthetetlen erőpróba, ami a továbbiakban is táplálhatja szellemi fiatalságát, alkotó energiáit. Persze a vállalás nagyságához méltó ünnepléssel, szűnni nem akaró vastapssal, virágözönnel jutalmazta a hálás közönség az április 23-i bemutatón és másnap is a rendhagyó eseményt. A monodráma nem csupán egy legendás életmű felvillantása, színháztörténeti tudástárunk fehér foltjaiból is eltüntetett valamit. Azt, ami Jászai Mari kegyetlen, rengeteg kínnal, keservvel, megpróbáltatással, kiszolgáltatásokkal terhelt gyermek- és ifjúkorára, pályakezdő időszakára vonatkozik. Róla a köztudatban, főleg nálunk, a budapesti Nemzeti Színházban megélt diadalmenetének hírei, esetleg mozgalmas szerelmi életének bőségesen kifuttatott botránykrónikái keringtek, de hogy miképpen jutott odáig, és főleg, hogy milyen ember volt Jászai, arról ma már eléggé kevesen tudhatnak. Farkas Ibolya Török Viola rendezte másfél órás előadása a személyiség és a pálya sötétebb oldalát is megvilágítja. Mondhattam volna úgy is, hogy rivaldafénybe állítja, de ezen a színpadon nincs csillogás, a színésznő végig félhomályban, szinte mozdulatlanul ül egy körbe forgatható karosszékben, más-más szögben fordulva a közönség felé a reflektor sugarában, ezzel is jelezve a helyszínek és időpontok változását. Mögötte pedig a tragika korabeli képei, szerepei nagyban kivetítve teremtik meg a kellő játékkeretet, hangulatot, amelyre a hanghatások is hatásosan rájátszanak. Nyilván most nem a látvány uralja a produkciót, hanem a rendkívül őszinte, kegyetlenül önvallomásos szöveg, amely hangjátékként, hangoskönyvként is magával ragadhatna. A Jászai Mari elhunyta után egy évvel megjelent Emlékirat és napló, amelyből Farkas Ibolya ezt a tömörített színpadi változatot összehozta és a maga hangján, mondhatni eszköztelenül, a vallomástevővel a színpad, a színjátszás iránt elhivatottan azonosulva, meggyőzően tolmácsolt. Miközben olyan fontos gondolatokat közvetített, amelyekben ő maga is hisz. Ilyeneket: „A legnehezebb pályát választottuk, amikor elhatároztuk, hogy színészekké leszünk… Nekünk minden nap tanulnunk kell, folyton, szakadatlanul, mert amely nap nem tanulunk, lefelé csúszunk… A színésznek mindent ismernie kellene, amit emberi elme a világ kincstárába összehordott. Ismernünk és szeretnünk kell minden művészetet, ha az igaz és a szép iránt való érzékünket tökéletesen ki akarjuk művelni.”
Ezek azonban a művészi hitvallást általánosító gondolatok, amelyek a néző érzelmeire napjainkban már kevéssé hatnak. Az est igazán megrendítő része az a sok szenvedés, amin a későbbi „díva” úgy tudott átvergődni, hogy bele nem halt, sőt tehetsége fel is tudott ragyogni, és óriási hatású művésszé nőtte ki magát. Szépítés nélkül leírt mindent: hogyan verte, büntette az apja, aki a négy elemi után cselédnek adta. Többfelé szolgált, Bécsben is, az 1866-os osztrák–porosz háborúban markotányoslány volt: vizet, élelmet hordott a katonáknak, ápolta a sebesülteket. Tizenhat évesen megszökött egy vándorszíntársulattal, színpadra először Székesfehérvárott kardalosként és statisztaként lépett. De többre vágyott, és a Budai Népszínházhoz szerződött, a Horváth-kerti színpadon – immár Jászai Mari néven – pár szavas szerepekben is feltűnt. 1869 tavaszán hozzáment a nála tíz évvel idősebb színésztársához, és a kolozsvári színházhoz szerződtek. 1872-ig volt ott, kevés keresete színpadi ruhákra kellett, nyomorgott. Ebben az időben jutott el Vásárhelyre is. Erről így írt emlékiratában:
„A nyári négy hónapra a kolozsvári társulat Marosvásárhelyre, Tordára és Nagyenyedre költözködött, arra a bizonyos nyári legelészésre. Marosvásárhelyt mentettek meg akkor első ízben s a második két szünidő alatt is, az éhhaláltól Mógáék, a bírói szék elnökének családja. Kietettek, bizonyosan szánalomból. Minden este játék után, mikor hazamentünk az arénából, elállta az utunkat lámpással a kezében a darabontjuk, és csak terelt befelé: – A méltóságos úr azt parancsolta, hogy tessenek bémenni. Ó, drága emlékű kis méltóságos! Jobb ember nem élt ezen a földön. Csak mosolyogni láttam kedves, olajbarna, kerek arcát, két fényes, fekete, nevető szemével, kurtára nyírott hófehér hajával. Szép szája volt, úgy termett belőle a tréfa, a bohókás móka, mint a réten a virág. Csak későn értettem, miért és mennyire szerettem őt!”
Az előadás persze a színészlét későbbi történéseinél időz. A főváros, a Nemzeti, a híres, nagy szerepek, az ókori görög tragédiák, a klasszikus drámák sora, a magyar színházi mozgalom meghatározó alakjai, a Jászai életébe bekapcsolódott írók, rendezők, színigazgatók és a kor sok eseménye kel életre a könyvben és az előadáson. 1883-ban ő volt Az ember tragédiájának első Évája, húsz Shakespeare-hősnőt játszott el ,és elsőként alakította magyar színpadon az antik tragédiák hősnőit: többek közt Antigonét, Iokasztét, Medeát, Elektrát. Erről jegyzi meg: „Ezért érdemes volt születni. Maga Elektra vagyok”. Akik látták, mindig azt mondták, eggyé vált a szereppel. És hány ilyen feladata volt a Nemzeti Színháznál töltött 53 év alatt! Az őt megtestesítő Farkas Ibolya más korban, változatosabb szerepkörben, a modern színház képviselőjeként, de azonos belső hévvel vált eggyé szerepeivel. Több mint hat és fél évtizeden át. És most ezzel is. Milyen jól tette!
