A hétfő az új vasárnap Torockón. Legalábbis az volt a benyomásunk a múlt hét első napján, amikor beérkeztünk a község főterére, ahol közel egy évtizede tartjuk nem csappanó kedvvel, de fogyó belső hévvel nyárról nyárra a nagyenyedi érettségi találkozóinkat. Az idei, a 64. sem történhetett máshol, de már az is sok mindent jelez, hogy csak hétfőre, keddre volt szabad kedvelt vendéglátóhelyünk, pedig már tavaly ilyenkor igyekeztünk lefoglalni. És mondom, jelzésértéke van annak is, hogy igencsak zsúfolt volt a vajor környéke, meg a rendkívül népes, hangos és pompás fehér, zöld Felső és Alsó piacsor a maga piros muskátliival, pedig nem volt sem Duna-nap, sem Double Rise vagy más nagy fesztivál, s a községnap is csak ezután következett. Hullámzott a strandpapucsos tömeg a főutca bokatörő kövein, hemzsegtek az anyaországi és a Kárpátokon túli gépkocsik, burrogtattak a motorosok, társasbuszból is volt néhány. Mi lesz itt akkor, ha a népszerűsítő kampányok nyomán a nyugat-európaiak is tényleg ide kapnak?! Az pár évbe még beletelhet talán, de aligha kerülhető el. Jó ez nekik? Mármint a helybelieknek. Azt hiszem, várják, számítanak rá. Persze az ilyesmi nem csak újabb bevételeket hoz, ismét be is kell fektetni, a régebbi korszerűsítéseknek, felújításoknak megvan az a rossz szokásuk, hogy eléggé gyorsan elavulnak, javításra szorulnak. A torockóiak dolgos, szorgalmas emberek, ez a településen jól látszik, próbálják megőrizni mindazt elvárható szinten, amivel az Europa Nostra díjat kiérdemelték, bővítenek, építenek is, de ügyelni kell, nehogy éppen az vallja kárát a nagy igyekezetben, amit a leginkább védeni kell, a hagyomány. A modern turisták nyomása észrevétlenül is rossz irányba terelhet dolgokat. A magunkfajta régi motoros nyilván mindazt szívesen látja újra, amit már felfedezett, megszeretett, de olyasmit is keres a kamerája, amiket még nem rögzített. Apróbb helyi sajátosságokat is. Például a Székelykő felé vezető kőfalba ágyazott kőplaketteket, amelyek ősi jeleket, régi torockói jelképeket tárnak az arra járók elé, mondjuk, a bányászcímert vagy más, kőbe faragott emlékképeket. És persze azokra a kézzel festett, bútorfestést idéző utcai jelzőtáblákra is felfigyeltem, amelyek fontosabb helyeken, elágazásoknál irányítják jó útra a turistákat. Nem csak hangulatosak és hasznosak, tanulhat is belőlük ezt-azt a máshonnan érkezett. Ha a megnevezésekből valamit nem ért, mindegyre akad valaki, aki felvilágosítsa. Lelkes önkéntes falubeli magyarázta el helytörténésznek is beillő hozzáértéssel, hogy mit jelent például a Gatyaület utca, vagy mit neveznek ők Szurdiknak, és így tovább. Az előbbi például a település azon részét jelöli, amely a régi népies viseletben a csípőn megkötött, hosszú szárú alsóruha, vagyis gatya formájára hasonlít. De hagyjuk most a szómagyarázatot. Illetve mégse, tavaly ugyanis már jeleztem egy jegyzetben, hogy vendégmunkással is találkoztam Torockón, Srí Lankából, az egykori Ceylonból érkezett. Nem hittem, hogy újra összefutunk, de ott volt. Az okostelefon segített, megszólíthattam szingalézül: Kohomada? Vagyis: hogy vagy? Értette-e vagy sem, nem tudom, de úgy tűnt, jólesett neki a „hazai” szó. Mondott valamiket, de semmit sem tudtam kiszűrni ismeretlennek ható beszédéből. Egyébként igen hallgatag figura. Szótlanul tesz-vesz, takarít. Alkalmazói elégedettek vele. Nem lehet nagy fizetése, mégis megérheti neki, ennyivel is sokat segíthet távoli népes családján. A jelek szerint vannak nálunk szegényebbek is a világon. Hogy jó itt, azt a visszatérő fecskék is tanúsítják. Most is vígan röpdöstek vendéglátó házunk körül. Az eresz alatt igazán sok a fecskefészek. Tavaly negyvennél többet számoltunk. Most már csak mintegy felében várták a fiókák a szülők hozta betevő falatot. Ki mekkorát, a szerencséjétől függően. A kicsinek kicsi, a nagynak nagy! – jutott eszembe a régi tréfás gyerekmondóka. Nem tréfa az, ma is világszerte alkalmazzák. Főleg a folytatást: Ha a kicsinek nem tetszik, a nagy üsse pofon, hogy törjön ki a fogaaaa! Akkor már inkább szembesüljünk azzal a versikével, amivel kisgyermekkoromban ugrattak a torockói játszótársak, amikor a paralízisjárvány elől Enyedről oda menekítettek a szüleim. Ha almát kívánnál, „várd meg az estét, jönnek a kecskék, húzd meg a farkát, potyognak az almák!” Kecskéket most nem láttam.
