Megszoktuk, hogy Romániában a jó munkához idő kell. Naaagyon sok idő. Ha csupán egy nagyberuházás engedélyeztetése mintegy három évig tart, akkor számolhatjuk az évtizedeket a megvalósításig, még akkor is, ha a kivitelező kiválasztásáért kiírt tender pályázati füzetében – a szabályoknak megfelelően – szigorú határidőket kell megjelölni. S aztán kezdődnek az olyan akadályok, hogy nincs alvállalkozó, nem tudják beszerezni a szükséges (építkezési) anyagokat, amelyek aztán időközben megdrágulnak, új tendert kell kiírni, és folytathatjuk a felsorolást. Ismerős jelenség mondjuk autópálya-építés esetében. No de van nekünk egy helyi – Maros megyei – történetünk is, amely úgy tűnik, hogy több évtizedes kivitelezésre ítéltetett. A ratosnyai gátról és áramfejlesztő rendszerről van szó, amelynek a terveit 1987-ben készítették el, az építőtelepet 1989-ben hozták létre, a munkálatokhoz 1991-ben fogtak hozzá, és még mindig nem fejezték be. Nem lenne elég két újság sem, hogy elsoroljuk, időközben mi minden történt. Hányszor cserélt gazdát a beruházás, aztán miként fogytak el a pénzek, illetve látták el a faluban zajló építkezéseket a „véletlenül” itt-ott megállt betonkeverő autók értékes kötőanyaggal. Mire átfúrták a hegyeket, hogy a környékbeli patakokat a létrehozandó gyűjtőtóba vezessék, az állítólagos klímaváltozás miatt annyira csökkent egyes patakoknak a vízhozama, hogy nyáron el is apadnak. Közben kiirtották a vízgyűjtő kávájából a fákat, amelyek a több mint három évtizedes huzavona miatt újból kinőttek. És jöttek a tiltakozó sötétzöldek, akiknek sikerült többé-kevésbé jogos indokokkal fékezni a kivitelezést. Tonnányi tanulmány készült, módosult a terv, hiszen a jelenlegi állapotok szerint a vízgyűjtő kávájának kialakításáért 138 helyett csak 38 hektárnyi erdős területet kell felszámolni. Ezenkívül még mintegy 2 hektár erdőt kell kivágni a vízvezető árkok mentén. A gát mindössze 65 méter magas lett, és elkészült a tervezett öt patakot idevezető alagútrendszer, valamint megépült és működőképes állapotba került a galonyai transzformátor-állomás. Az építtetők szerint a munkálatok kilencven százaléka elkészült, és eddig mintegy kétszázmillió eurót ruháztak be. Az áramfejlesztő kapacitása 35,2 MW, évente 117 GWh villamos áramot termelhet. A gát a tengerszint felett 720 méteren lesz. A vízgyűjtő teljes tárolókapacitása 10 millió köbméter lesz. Mindezek ellenére a civil környezetvédő egyesületek elérték azt, hogy a kolozsvári törvényszék felfüggessze a kivitelezést. Október 15-én Dumitriţa Gliga PSD-s képviselő a képviselőházban (amely a döntő fórum) elfogadtatott egy olyan törvényt, amely állítása szerint felülírhatja a törvényszéki végzést, és megépülhet a gát. A felsorolt tények mellett felmerülhet a kérdés, hogy amennyiben stratégiai jelentőségű beruházásról volt szó, miért kellett ilyen felelőtlenül kezelni évtizedeken át a kivitelezést? Mindamellett, hogy időközben megváltoztak a környezetvédelmi feltételek – ennek megfelelően is többször újra el kellett készíteni a szaktanulmányokat –, miért nem lehetett egyeztetni ezeket azzal a ténnyel, hogy itt „az első kapavágáskor” megváltozott a környezet, és a megépítendő létesítménynek hatása van és lesz a környezetre? Ha gazdaságilag nem érte meg a beruházás, akkor miért nem zárták le véglegesen a munkálatokat egy olyan fázisban, amikor „a kecske is jóllakhatott és a káposzta is megmaradt volna”? Mellesleg, ismerve a romániai törvénykezés kifürkészhetetlen útjait, az utóbbi döntés sem biztos, hogy végleges.
Környezetvédőként is írom. Az olyan fejlesztések, amelyek az ország haladását, gazdasági erősödését szolgálják, bármely kormány égisze alatt elsőbbséget kell élvezzenek. Ide tartoznak az autópályák, vasutak és egyéb nagy infrastrukturális beruházások, köztük az ilyen vízgyűjtők is. Országunkban számos olyan vízgyűjtő létezik, amelynek megépítése hatással volt ugyan a környezetre, de üzembe helyezésük után kialakult egy olyan ökoszisztéma, ahol – megfelelő környezetkímélő szemlélettel – az emberi tevékenységnek is helye van. Lásd a Békás-, a Vidraru-, a siriui, a tarnicai, a Vidra-, az Oaşa-tavakat, és sorolhatnánk tovább azokat a példákat, ahol a gyűjtőtavaknak és környezetüknek köszönhetően fellendült a turizmus, amely az ország egyik húzó ágazata lehetne. (Hogy miért nem az, erről talán bővebben máskor.) Talán ezért sem hiábavaló, ha végre létrejön a ratosnyai gyűjtőtó.
