Egyszer úgyis kérdőre vonnak

• 2026-01-09 11:55:00

• Sebestyén Mihály

Csergedi doktort beteghez hívták. Nem volt nagyon késő, épp az esti tévéhíradó után voltunk, még javában folyt az élet a város távolabbi pontjain, főleg a csapszékek előtt, ahol örök ráérők között forrt a malátalé régi dolgokról. Újak már nemigen fordulnak elő manapság, amikor a történések pillanatok alatt pukkannak el, a csapszékek népe utol sem érhetné a maga lomha vakságában.

Csergedi doktor régimódi ember volt, olyan hurkaformájú orvosi táskába tette a legszükségesebbeket, ámbátor mindig nála volt az elsősegélynyújtási minimum – maszk, kesztyű, fecskendő, egy éles szike – abból az időből, amikor még sebésznek készült, de aztán a körorvosi állás mellett döntött. Igen, ő döntött így, nem kellett hozzá meggyőzés vagy kínos felsülés, tévképzet. Nem volt harcos típus, ha erre lennél kíváncsi. Jóságos volt és háziorvos. Ez valahogy összetartozik a kívülállók értékítéletében.

Váratlanul eleredt a hó. Pedig csak október végén voltunk, de ki tudja manapság igazán megjósolni, milyen lesz a következő napok időjárása. Sose higgy az időjósoknak, bármennyire felkészültnek játsszák meg magukat, nyájas és vicces, komor vagy tanárosan szigorú álarcban lépnek a képernyőre.

Ekkor toppan eléje a Mérleg utca sarkán a farkas. Olyan igazi, ahogy az állattani könyvekben le van írva. Szürke, szép ívű, mentes minden előítélettől. Ezt meg hogy érted, kérdezte magától? De már nem volt ideje felelni, mert a farkas megszólalt:

Bevetetted az ágyadat? Rendet csináltál? És a leckékkel hogy állsz? Nem kellene javítanod élettanból? Mikor feleltél utoljára? Mutasd az ellenőrződet!

Mindezt egy szuszra sorolta fel a farkas, mégis tiszta, érthető volt a beszéde. A kérdő hangsúlyok a helyén voltak, a felszólítás pontosan azon a ponton lépett be a szóláncba, amikor annak tétje és értelme volt.

Csergedi doktor tisztában volt vele, ez valami régi történelmi tablóból van kivágva, úgy érti a farkas, amely/aki egy metafora. (A családjában számtalan metafora fordult elő régebben, de aztán valamikor –folyamatként kell elképzelni – szétlopkodták a szállítók, jegesek, cselédek, szárazföldi matrózok és felperes ügyvédek.) A farkas kérdései mögött a mesterséges intelligenciát sejtette, bár az az igazság, hogy anyja-apja ugyanezeket a kérdéseket tette volna fel jó ötven évvel korábban. Akkoriban ennek nem tulajdonított nagyobb jelentőséget, azt gondolta, a szülők csupán kötelességszerűen ismételgetik ugyanazokat a kérdéseket, miközben szerepcsere történik: helyette szoronganak. 

Nézd, mondta, bár nem volt teljesen világos előtte, hogy tegezze-e, mert a tegezés, ami mostanában az anyaországiak bevett tolakodásának jele, annyira elharapózott, hogy már tiltakozni sem érdemes, vagy magázza, elvégre egy fenevad soha nem nyeli le a sértést. A farkas várakozóan tekintett rá, Csergedi doktort emlékeztette az apjára, aki minden kérdésre választ várt a kis Csergeditől, aki akkor még egyáltalán nem volt doktor, és nem hívták betegekhez, nem is rendelt du. 5-től 7-ig, hanem arra gondolt, hogy minek ez az örökös faggatózás, ez a vizsgáztatás, rémesen fárasztó, és teljességgel fölösleges. A legfontosabbakat úgyis be fogja jelenteni, hogy fogat mos, tiszta inget vesz minden reggel, nem piszkálja a lábát, orrát, egyéb szerveit, focizni megy (rendszerint ő a kapus, bár sosem vetődött), egyetemre megy, megnősül, elválik, ki fog utazni Norvégiába, hogy lássa a fjordokat, elmegy a legközelebbi rokonok – de csak azok – temetésére satöbbi, satöbbi…

A havazás egyre agresszívebb lett. Valahonnan száncsengő is beúszott a téli képbe, mint egy dzsingabell-reklámban. Sűrűn kellett törölgetnie a szemüvegét. 

Vedd le, kisfiam, ne vacakolj, mondta neki a farkas, aki a hátsó lábain ült, az első kettőre támaszkodva klasszikus kutyapózban várta a választ, amellyel Csergedi doktor még mindig adós volt. 

Nézd… nézze, épp egy beteghez sietek, azt hiszem, anginás tünetei vannak az illetőnek.

Ne keress kifogásokat, és ne gyere nekem ilyen orvosi ficákkal, ne vágj fel, mi az, hogy angina? Semmit sem változtál… És tudtommal élettanból bukásra állsz. Vagy tévednék?!

Éles váltások: csatangol az időben. 

Mintha valaki hanyagul lapozna egy albumot, amelybe nem fotók kerültek, hanem rosszul sikerült kérdések. Csergedi doktor egyszerre volt nyolcéves, huszonkettő és annyi idős, amennyi egy megállapodott, bejegyzett körorvosnak illik lenni, amikor már nem kérdez rá senki, hogy „és te mi leszel, kisfiam, ha nagy leszel”, legfeljebb arra, hogy „ugye, nem fáj”.

A farkas felállt. Nem fenyegetően, inkább pedagógiai szándékkal. Lerázta magáról a havat, mint aki tudja, hogy ez itt csak díszlet, a hidegnek, fagynak másutt van feladata. A havazást nem lehet kérdőre vonni. Jó neki.

– Hallgatlak – mondta, és ebben benne volt az összes elmaradt szülői értekezlet, az ellenőrzőbe nem írt intők, a „majd megbeszéljük”-ek fenyegető üressége. Csergedi doktor felsóhajtott. Ez a sóhaj nem volt hősies, inkább gyakorlott. Ilyet fúj az ember, amikor túlvan egy szőrös vizsgán, műtéten, egy kifulladt szerelmen.

Túl volt egy műtéten – nem azon, amelyikért hálás az ember, hanem azon, amelyik után hosszan figyeli magát reggelente, vajon ugyanúgy ébred-e meg. Vajon túlélte a műtött? Nem kéne visszaszólni a kórházba? Túl volt egy kifulladt szerelmen is, amely eleinte olyan volt, mint egy jól sikerült diagnózis: megnyugtató, magyarázattal szolgáló, később azonban kiderült, hogy téves, és a kezelése többet ártott, mint használt. A szőrös vizsgán pedig – amit sosem tudott pontosan elhelyezni az emlékezetében, talán egy államvizsga, talán csak egy különösen barátságtalan prof szakálla alatt zajló felelet – épphogy átcsúszott. Akkor tanulta meg, hogy az életben a legtöbb „megfelelt” valójában felmentés a bukás alól, nem jutalom. A farkas mindezt tudta. Vagy legalábbis úgy tett, mintha. Oldalra billentette a fejét, mint aki empátiát gyakorol, de nem hisz benne igazán.

– Na látod – mondta –, mégis itt vagy. Nem haltál bele. Doktor úr, akit házhoz hívnak. Ez is valami.

Ez az „ez is valami” volt a legkeserűbb dicséret, amit Csergedi doktor valaha kapott. Pontosan ilyen mondatok hangzottak el a kórházi folyosókon is műtét után, kifulladt szerelmek után, szőrös vizsgák végeztével, amikor kitámolygott az egyetemről, és betévedt egy teaházba, ahol semmi keresnivalója nem volt. Nem szerette a teát. De erről később, máskor, egyszer… Egy vállveregetés, amely mögött ott lapult: akár szarabbul is mehetett volna. Mindegy, apának úgysem mondja el. Minek, csak további vizsgálatokat fialna. Az apák végtelensége.

– Tudja – mondta végül, miközben a hó vastagon megült a farkas hátán –, én mindig elmentem a dolgok mellett. Nem nekimentem, csak… elmentem. A főlépcső helyett a melléklépcsőn. Kerültem a konfrontációt. Körzeti orvos lettem, mert közel volt a körzet, közel volt a beteljesülés. Megházasodtam, mert úgy alakult. Elváltam, mert már nem alakult sehogy sem. Ez nem bűn.

– Nem – bólintott a farkas. – Csak szokás. Mint keresztfán a korpusz.

Csergedi doktor elnevette magát. Ez egy keresztény farkas, vagy legalábbis művelt. 

A száncsengő elhallgatott. A város zaja tompa vattává vált. Csergedi doktor hirtelen érezte, mennyire fáradt. Nem fizikailag – abban edzett volt –, hanem ebben az örök válaszadásban. Mindig felelni, mindig magyarázni, mindig igazolni, hogy miért pont így lett, miért nem másképp. Hol, mikor, kinek, miért, meddig.

– És most? – kérdezte a farkas, már kevésbé fenyegetően. – Mit mondasz most?

Csergedi doktor lehunyta a szemét. Arra gondolt, hogy a beteg várja. Hogy talán tényleg anginás. Hogy az életben néha elég annyi, hogy valaki odaérjen időben. A késés megbocsáthatatlan. Kudarc. A hivatás örvénye. Lehúz, megfullaszt. Ha szerencséd van, valaki érted ugrik a partról. De merre van egyáltalán a part, és akadnak bátrak, áldozatra készek, akik utánad ugranának? Ne marháskodj, ebben a hóesésben? 

– Most azt mondom – felelte lassan –, hogy késésben vagyok. És ez kivételesen igaz.

A farkas felállt. Kinyújtózott, mint aki elvégezte a dolgát, bár senki sem bízta meg vele hivatalosan. Azt várná az ember, hogy összecsukja az aktát, és hóna alá csúsztatva távozik egy láthatatlan mellékajtón. Mint egy vizsgálóbíró, mint egy kihallgató tiszt.

– Jól van – mondta. – Eredj csak. De ne feledd: egyszer még felelni fogsz. 

– Tudom – mondta Csergedi doktor. – Mindig van egyszer. Mindenért, ugye? De erre már nem kapott feleletet. A csend érezhetően töredezett, a szilánkok élét szerencsére a hóesés lekerekítette. Elindult. A hó ropogott a lába alatt, a táska húzta a karját. Amikor visszanézett, a farkas már sehol sem volt. Csak a Mérleg utca sarka, üresen, ahogy egy mérleghez illik: se felmentés, se ítélet. Csak az egyensúly pislákoló emléke.