Unatkozó brüsszeli statisztikusok készítettek egy számsort az uniós átlagfizetésekről, ami arra jó, hogy politikusok kérkedjenek vele, no meg hogy a sajtó egy része csuklás nélkül közölje, és megtévessze vele az olvasóit, de ezenkívül a hétköznapi valósággal távoli köszönőviszonyban sincs.
Mindjárt november közepén járunk, és a derék szakik most készítettek egy statisztikát a tavalyi uniós átlagbérekről. Szépen rangsorolták benne az országokat, euróban számolt átlagbér alapján – miközben az unió egy sor országában még mindig a nemzeti valutáért veszel kenyeret a sarkon, nem euróért – amiből az ártatlan szemlélő csak téves következtetéseket tud levonni az illető országok valós bérviszonyairól.
Szóval jól néz ez ki, csak egy sor sebből vérzik. Először is, a kimutatás bruttó béreket tartalmaz, és egy árva szóval nem utal rá, hogy az unióban ahány ország, annyi szabályozás, mindegyik ország maga dönti el, hogy mekkora sarcot vet ki a bérekre. Tehát a mezei munkavállaló nagyon nem annyi pénzt visz haza éves átlagfizetésként, amennyi a statisztikában szerepel. Abból még levonják a nyugdíjjárulékot, az egészségbiztosítást, meg vannak helyek, ahol a személyi jövedelemadó is többkulcsos, és még lehetne sorolni a különbségeket. Egy másik seb, hogy a statisztika semmi tekintettel nincs az egyes országokon belüli sajátos helyzetekre. Például nálunk igencsak felsrófolja ezt a statisztikai bérszínvonalat az, hogy az utóbbi években az állami szféra egyes részeiben jó nagy béremelések voltak, amelyeket semmilyen gazdasági teljesítmény nem indokolt, a választási kampányokat kivéve, és ezzel az osztogatással a magánszféra nem tudta tartani a lépést. A munkavállalók mintegy harmada minimálbért visz haza, az átlagot kevesek nagy bére srófolja magasra. Ilyen egyensúlytalanságok más országokban is előfordulnak, például kisebb országokban elég egy jól fejlett főváros pár ott székelő, többezer jó fizetést adó multival, hogy mesésen magas átlagbért statisztikázzanak össze, miközben az adófizetők többsége csak szeretne annyi pénzt látni havonta a számláján, mint amennyit statisztikailag keresnie kéne.
Sokkal reálisabb lenne ez a bérrangsor, hogyha az adatokat nettó értékekre és foglalkoztatási kategóriákra bontva tették volna közzé. A valódi kereseti viszonyokról sokkal világosabb képet adna, ha azt látnánk belőle, hogy mennyit keresnek az állami és a magánszféra alkalmazottai, a különböző szakmák művelői az egyes országokban, de a kimutatásnak arra is utalnia kellene, hogy azért a pénzért az illető alkalmazottnak mennyi munkát kell végeznie. És hadd tegyük még hozzá, hogy a valódi életszínvonal megértéséhez így is csak kevéssel kerülnénk közelebb, mert azt nagyon nagyban árnyalja az, hogy az egyes országok megélhetési költségei is meredeken eltérnek egymástól. De ez az adatsor így csak statisztikusok steril számháborúja, aminek azon kívül, hogy a politikusok önfényezéséhez, és a média egy részének a valósággal párhuzamos „hírek” gyártásához ad muníciót, a világon semmi haszna nincs.
