Beszélgetés Kiss Csaba rendezővel, drámaíróval

Kullancs a gumikacsán

Szeptember 21-én, a magyar dráma napján Rozetta és az üstökös címmel hármas eseménysorozat veszi kezdetét a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kistermében a Tompa Miklós Társulat és a Mentor Könyvek kiadó szervezésében. Este 7 órától Kiss Csaba, Jászai Mari-díjas rendező és József Attila-díjas drámaíró legújabb, Júdás hallgat című drámakötetét mutatják be, ezt a Rozetta és az üstökös című dráma felolvasószínházi bemutatója, majd közönségtalálkozó követi. 

– Tájainkon Téged elsősorban rendezőként ismernek. Mikor kezdtél drámát írni? 

– Elég régi foglalatosságom, az első darabomat ‘97-98 tájékán írtam, az Esti próbát, amelyből a román tévé filmet is készített. Csak akkor írok, amikor kedvem van hozzá: ha egy téma megragad, akkor megírom. Ezért viszonylag kevés darabom van, de annak örvendek, hogy lefordították románra is őket, és román színházak is bemutatták. A Rozettának is van francia és német fordítása, lesz valamilyen utóélete. 

– Az írás számodra önkifejezési eszköz, esetleg közlési kényszer? 

– Mindig úgy gondoltam, hogy a színházművészet, az egy. Mindegy, hogy az ember rendez, darabot ír vagy játszik. Én például nagyon szívesen játszanék, de nincs tehetségem hozzá, így elkezdtem írni. Úgy érzem, hogy a shakespeare-i vagy a moliére-i ideál a tökéletes, amikor az ember egyaránt írja, rendezi, játssza a színházat. 

– És ezzel elértünk ehhez a kötethez.

– Ez a harmadik kötetem, három dráma olvasható benne, nagyon különböző tematikákkal. A kötet címadó darabja a Júdás hallgat. Ez a besúgásról szól. Azért írtam meg ezt a Lányaimnak alcímet viselő drámát, mert kikívánkozott belőlem egy olyan, általános érvényű történet, ami a következő generációk számára érzékelteti, hogy nekünk annak idején mit jelentett Romániában a szekuritáté, Magyarországon a III/III, a németeknél a Stazi. Azt a pillanatot firtatom, amikor a besúgás a környezet számára kiderül. Ezért is Júdás hallgat a címe: két besúgós történet közé ékelődik a Jézus elveszejtésének éjszakája, amikor Júdás hallgat, majd feladja és öngyilkos lesz. Azért a Lányaimnak az alcíme, mert nagyon szeretném, ha az a generáció, a mostani 18-19 évesek is megértenék, hogy miben nőttünk fel. És ez sikerült, a kisebbik lányomra nagy hatással volt a darab. 

A második dráma a Rozetta és üstökös, ebből lesz a felolvasószínházi előadás is, a harmadik pedig egy korábbi darabom, a Veszedelmes viszonyok színpadra adaptálása. A levélregényt szimultán történetként állítja a színre, tehát egyszerre három síkon megy a történet, és mind a hármat látja a néző, aki eldönti, hogy számára éppen ki van jelen a színpadon. A levélregényben ugyanez zajlik: én írok neked egy harmadikról, aki ezzel jelenlévővé válik, noha fizikailag nincs jelen. 

– Mesélj egy picit a Rozettáról. Hogyan találkozott az űrkutatási téma a színházzal?

– Úgy vélem, hogy izgalmas, ám tudományos darab. Nagyon kíváncsi vagyok a vásárhelyi fogadtatásra, mert itt eléggé kisszerű valóságban élünk. És én ebben a környezetben hallottam ezelőtt 10 évvel, hogy az Európai Űrkutatási Hivatal 22 évnyi munkával megépített egy űrszondát, amelyet elküldött a világegyetem másik felébe. A Rozettának nevezett szonda 10 évig repült, hogy leszálljon egy üstökösre, amely olyan iszonyatos sebességgel halad, hogy innen Párizsig 11 másodperc alatt érne el. Ráadásul mindössze 5 kilométer átmérőjű. A szonda mégis leszállt, ám a landolásnál az a probléma történt, hogy a szinte nem létező gravitációs tér miatt nem tudott megkapaszkodni, hanem háromszor elpattant. Egy pattanás egy órán keresztül tartott. És a harmadiknál olyan helyre érkezett, ahol a napelemeit nem tudta feltölteni. Emiatt a kutatócsapatnak 52 óra állt a rendelkezésére az elemek lemerüléséig. Dolgozol valamin 22 évet, és utána van 52 órád. Úgy érzem, hogy ez a történet az emberi élet szimbóluma. Van egy komoly szakmád, hobbid, egy egész életen keresztül azt űzöd, építed, majd eljön az idő, amikor el kell engedned. Nem a történet tudományos részét akartam a színpadon viszontlátni, hanem az emberi távlatokat. A felolvasószínház pedig azért izgalmas, mert ilyenkor a színészek két-három próbával megérzik a darabnak a sziluettjét. Szabadon és felszabadultan játszanak, hiszen még nincs rendezői utasítás, a néző pedig ezt érzékeli. Sejtelmes, mint amikor egy akt van egy lepel mögött. A vásárhelyi felolvasáson körülbelül a darabnak a felét fogjuk felolvasni. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a nézők mit szólnak hozzá – az előadást követő beszélgetésen majd kiderül, hogy mindez mennyire jött át, mennyire él, mennyire volt érthető. 

– Milyen érzés a saját darabodat rendezni? Szabadabbra hagyod, vagy jobban megfogod a szerzőt? Ugyanaz a szerző és a rendező?

– Tudom, hogy nyomdafestéket nem tűrően nagyképűnek hangzik, de én szeretem a saját szövegeimet, és jól tudok velük dolgozni. Szívesen rendezem a saját darabjaimat, de azt is nagyon szeretem, amikor mások hozzájuk nyúlnak. Soha semmilyen féltékenység nem volt bennem, és a Rozetta esetében különösen szeretném, ha valaki más vinné először színre. Azért adom szívesen bárkinek, mert az egy szövegnek nem árt – akkor sem, ha valaki kihúzza a felét, és átteszi egyik szerepkört a másik szerepkörbe, majd a feje tetejére állítja. Én is amit Shakespeare-rel elkövettem az életem során… de attól még Shakespeare maradt.

– Hogyan kell elképzelni a Rozetta színházi történetét? Nincs fogódzóm, hiszen ez egy teljesen új téma a magyar drámairodalomban.

– A színdarab azt a 10 évet fogja át, amíg a fellövés pillanatától a szonda megérkezik. Az üstökös hivatalos neve 67P/Csurjumov-Gerasimenko. Két ukrán csillagász fedezte fel, amikor egy rosszul előhívott felvételt ki akartak dobni a kukába, de miután alaposabban megnézték, kiderült, hogy a képen lévő paca egy üstökös. Hét kutató életének egy részét kísérjük végig, férfiak és nők, férjek és feleségek örömeit és tragédiáit. Minderre visszautal az élet szimbolikáját erősítő azon mozzanat, amikor energiatakarékossági okokból az úton lévő Rozettát három évre kikapcsolták, és semmi jelet nem adhatott közben. Száguldott valahol az űrben, és várták, hogy több százmillió kilométernyi távolságból egyszer csak visszakapcsoljon. Ez gyönyörű motívum, olyan, mint amikor valaki visszatér az életbe egy súlyosabb egy műtét után. Több ilyen jellegű analógia is található az előadásban.

– Hogyan tekintesz a társulattal való munkára? Marosvásárhelyi vagy, dolgoztál is a Tompa Miklós Társulattal. 

– Mindössze három próbánk lesz, de úgy választottam ki a játszó színészeket, hogy élettapasztalataik megfeleljenek a szerepköröknek. Szerintem izgalmas és játékos munka lesz, mert nincs akkora felelősség, nem úgy működik, mint egy színházi előadás, hogy jaj, mi lesz, ha megbukunk? Hiszen ez felolvasás. Színészileg játszanak is, Maruscsák Dávid videódizájner pedig készített egy háttérvetítést, ami az űrkörnyezetet hozzáadja. Lesz látvány, játékosság, humor, életszerűség, de nyilván a példánnyal a kézben, három próbával másként nem lehet. Azokkal, akik játszanak, már többször dolgoztam Vásárhelyen, számítunk egymásra, és a közönség is szereti őket. Úgy érzem, hogy ez a darab most hazaérkezik.

– Igen, és megismerteted a helyi színházi közösséggel.

– Abszolút. Szerintem a nézők számára is izgalmas, hogy most derül ki először egy darabról, hogy működik-e vagy sem. Szeretnénk, ha az előadást követő beszélgetésen a nézők hozzászólnának, elmondanák a véleményüket, hiszen ez egy tudományos téma, nem lehet szélhámoskodni, ezt-azt írni. Jól fogott, hogy fizikus vagyok, mert értettem, hogy mit írok. Mélytengeri kutatásról nem mertem volna drámát írni… Budapesten egyszer már felolvastuk, arra az előadásra eljött az akadémia fizikai kutatóintézetének több kutatója: azok is, akik a Rozetta-tervben benne voltak, dolgoztak rajta. Az egyikük a leszállás pillanatánál is jelen volt. 

– És milyen volt a fogadtatása? 

– Nagyon lelkesek voltak, kaptam tőlük egy miniatűr üstökösmakettet. Az is érdekes ebben az üstökösben, hogy olyan a formája, mint egy gumikacsának. Gondoljunk csak bele: 145 ezer kilomé-

ter/órával száguld a világegyetemben egy gumikacsa, és arra az emberiség leszáll. 

– Mint egy kullancs…

– Pontosan. Komolyság, romantika, nagyon nagy távlatok. Szó esett arról, hogy kisszerű korban élünk – de az mindig benne lesz a világ történelmében, hogy egyszer leszálltunk egy üstökösre.