Az önsegítés
2026-03-25 14:00:00
- Albert Ildikó
Lélektani divatok
Az önsegítés természetes jelenség, mindannyian élünk vele valamilyen módon. Nap mint nap a megrendült lelki, érzelmi és kapcsolati egyensúlyunk helyreállítása érdekében, a problémák, a megoldási nehézségek kapcsán ezt tesszük, tulajdonképpen erről szól az életünk.
Az önsegítés egy megküzdési mód, ráadásul ezek közül is az adaptív stratégiák egyike, azaz használója úgy igyekszik karbantartani a lelkét, hogy szembenéz a gondokkal, és azok meg- vagy feloldására, rendezésére keres eszközöket. Ilyenkor tudatosan keressük a segítséget, a megfelelő módszereket, eszközöket, amelyekkel megoldhatjuk a gondjainkat. Ha így vesszük, akkor nem is kellene ebben a sorozatban foglalkoznunk vele. Mára azonban az önsegítés köre és határai nagyon kitágultak, és sokan már nemcsak megküzdési módszerként alkalmazzák, hanem egyrészt az elemi dolgok megtanulására, másrészt valamiféle magamutogatási elemként, amivel jelzik, mennyire foglalkoznak önmagukkal – lásd önfejlesztés! –, illetve hogy mennyire nyitottak, érdekesek, hogy meg akarják oldani mindazt, ami megoldható. Néha azt is, ami nem. Ilyen értelemben vált divattá, amihez természetesen társadalmunk, pontosabban a szülői és nevelési attitűdök is nagyban hozzájárultak.
Két nagyon komoly oka van annak, hogy az egyének kénytelenek az önsegítéshez fordulni. Ne feledjük: ez nem azonos az egykori önneveléssel. Akkoriban ugyanis az ifjúságnak még adtunk a családban, az iskolában, a rendszeresen hivatkozott normarendszeren és a ma már alig emlegetett hagyományokon, rítusokon keresztül eszközöket, amelyekkel lefolytathatták ezt a fontos tevékenységet. És a már emlegetett, szintén divatos önfejlesztés sem szinonimája, mert az a képességekre és személyiségre vonatkozik, míg ez az együttélésre és a problémamegoldásra.
Az egyik ok, amit már régóta mondogatunk, lassan a köztudatba is beszivárog, hogy anómiás – azaz pontos, jól körülhatárolt együttélési szabályok nélküli – társadalomban élünk. Ilyen körülmények közé született már 1-2-3 generáció, és így nőtt fel, sőt, ily módon már szülők lettek az így felnőtté váltak, vagyis sokan, nagyon sokan kézzel fogható határok, pontos erkölcsi mérce, valódi értékrendszer, kialakult és elfogadott fogodzók nélkül élik a mindennapjaikat, így nőnek föl, és ebbe nőnek bele. A szülők, bár két év gyermeknevelési szabadság van, vagy valamelyikük egyáltalán nem dolgozik, mégsem foglalkoznak a gyerekkel: pici korától telefont nyomnak a kezébe, és a szülő is azzal üldögél a gyermek mellett, arra figyel, és nem a csemetéjére. Ráadásul nincsenek korlátok, szabályok, értékek, így megoldások sem kerülnek, a társas viselkedés és a problémamegoldás elemi szabályait sem sajátítják el: marad, hogy mindenki csinálja maga, ahogyan tudja. Így mindaz, ami eddig létezett, és amit eddig természetesen sajátítottunk el, ami a létünk és az együttélés része volt, az vált mára problémává, pontosabban az is problémává vált. Sokan, egy egész generáció kénytelen az egyszerű, hétköznapi dolgokat is ily módon, azaz saját erőből elsajátítani, mert nem nevelik őket, nem szabnak határokat, vagy (ritkábban) épp ellenkezőleg: túlzott, betarthatatlan, (túl)terhelő, sokszor értelmetlen elvárásokat támasztanak velük szemben.
A fogalom kitágult, mert kitágítottuk: mindenkinek meg kell szereznie mindazt, amire szüksége van egy viszonylag elfogadható élethez, és ez egyre inkább magánúton történik. Ráadásul kivittük ezt is a nagyközönség, a nyilvánosság elé, a közösségi felületek témájává vált, azzá tettük.
A másik ok, hogy a normákkal együtt – hisz a kettő feltételezi egymást – megszűntek a hagyományok és a rituálék, még az eléggé elzárt vidéki közösségekben is megszűnő- vagy legalábbis átalakulófélben vannak. Valamikor, talán nem is olyan régen, még tudtuk, hogy a baj, a betegség, a halál az élet része, és megtanultunk módszereket, amelyekkel ezeket el lehetett viselni, föl lehetett oldani. Rítusa volt a beteggondozásnak, a haldokló elkísérésének, a meghalásnak és a gyásznak. A gyásznak a szó tág értelmében, hisz gyászolunk akkor is, ha mondjuk a szerelmünk hagy el, vagy épp mi lépünk ki egy kapcsolatból, esetleg más, különösen nagy veszteség ér. El tudtuk siratni a bajainkat. Tudtunk megöregedni, egyedül maradni, szembenézni az elmúlással. Legtöbbször ebben a nagycsaládok segítettek, amelyekben éltünk, meg a baráti társaságok, barátok, akik elkísértek a válsághelyzetekben. Atomizálódott világunkban ezek a védőhálók is megszűntek.
Ha számításba vesszük a két bemutatott jelenséget, érthetővé válik, miért keresnek olyan sokan kapaszkodókat. Miért kell korunk embereinek, különösen fiataljainak, olyan sok mindent maguknak megtanulniuk valami módon. És itt van egy különös ellentmondás is: miközben azt állítjuk, hogy a digitális világ kitárta a megismerés kapuit, hisz minden vagy szinte minden információ egy-két kattintással elérhető, addig a valóságban rengeteg mindent nem tanulnak meg a gyermekek akkor, amikor kellene. Lassan generációk maradnak ebben a könnyen információhoz jutó világban tanulatlanul, alapvető viselkedésbeli ismeretek, a mindennapokhoz szükséges élő tudás nélkül.
Az önsegítés ezek után szinte szükségszerűnek tűnik. A gond az, hogy a mód, ahogyan megvalósul, nem ad valódi segítséget, illetve nem pótolja azokat a hiányokat, amelyekért igénybe veszik. Rendszerint könyveket keresnek bizonyos témákban, lehetőleg önsegítő könyveket, amelyeket általában nem pszichológusok vagy egyéb szakemberek írnak, hanem különböző motivációs előadók, ezoterikus lelki segítők, guruk, mindenféléből gyógyultak, youtuberek és sokan mások, akik mind azt hiszik, hogy ők képesek megmondani az élet dolgairól a tutit.
Sokan a nyilvános, közösségi fórumokon érdeklődnek megoldásokról, véleményekről, arról, hogy mások hogyan cselekednek hasonló helyzetben, hogyan kell mások szerint viszonyulni egy szituációhoz, emberi tetthez vagy reagálni viselkedésekre. Természetesen a neten is keresgélnek bőségesen, és bár igaz ugyan, hogy ott állítólag mindent megtalálsz, és talán meg is tanulsz, mégsem így működnek ezek a dolgok: legtöbbször nem találják meg, mert nincsenek ott a megfelelő, használható válaszok. A viselkedések, az attitűdök, az értékek és a normák ugyanis modell alapján a legközelebbiektől és legfontosabbaktól szervezett keretek között sajátíthatók el.
