Hétköznapi történet
Mihály Krisztián nemegyszer mentett már életet. A 19. életévéhez közeledő fiatalembernek, a marosvásárhelyi Elektromaros líceum tizenkettedikes diákjának legutóbbi tettéről – amikor a Színház téren egy idős férfihoz riasztotta a mentőalakulatot, és újra is élesztette az illetőt – a Maros Megyei Horea Katasztrófavédelmi Felügyelőség közleménye alapján tájékoztattuk olvasóinkat. Azóta is foglalkoztatott, hogy ki lehet ez a csodálatos tizenéves, mikor és hogyan született meg benne a késztetés, hogy segítsen a bajbajutottakon. Szerkesztőségünkben minderről mesélt.
– Nyolcadikos koromban az iskolámban volt egy sportverseny, amelyet a tűzoltósággal közösen szervezett a tanintézet. Ott ismerkedtem meg az önkéntesek koordinátorával. De már korábban is lenyűgözött ez az életmentő munka, amikor csak tehettem, fényképeztem a tűzoltóautókat. Miután elbeszélgettem erről a koordinátorral, felkért, hogy menjek el a különböző eseményekre, káresetekhez fényképezni, videózni. Tizennégy-tizenöt éves koromtól ez már a mindennapjaim része lett.
– Emlékszel az első olyan történésre, amit megörökítettél?
– Egy nyárádtői raktárhelyiség gyúlt ki, már reggel, ébredés után értesültem róla az internetről. Felvettem a kapcsolatot a tűzoltóság szóvivőjével, és megegyeztünk, hogy kimegyek a helyszínre. Majdnem estig ott maradtam. Felejthetetlen tapasztalat volt fotózni, ahogy a tűzoltók dolgoznak. Sérülés egyébként szerencsére nem történt.
– Mi volt a legdurvább eset ebből az időszakból?
– Majdnem ugyanott, ahol pár hete rosszul lett valaki, valamikor kilencedikes koromban kigyúlt egy kávézó. Akkor is a színház felől jöttem, és észrevettem a gomolygó füstöt. Rögtön hívtam a 112-t. Minden nagyon gyorsan történt, nemsokára ott is volt a mentőcsapat. Ez volt az első alkalom, amikor konkrétan segítettem. Mindenekelőtt szóltam az odabent nyugodtan kávézgató vendégeknek, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy mi történik, hogy jó lenne kijönni. Amikor a tűzoltók megérkeztek, a vizes tömlőket is segítettem vinni.
– Gondolom, innen már csak egy lépés volt az önkéntesség.
– Meg kellett várnom, hogy betöltsem a 16. életévemet. A koordinátor megígérte, hogy előre szól a jelentkezési lehetőségről, hogy tudjam időben előkészíteni a szükséges iratcsomót. 2023 szeptemberében került erre sor. A Salvator din pasiune, azaz Életmentő szenvedélyből program keretében kaptam lehetőséget arra, hogy önkéntessé váljak. Ez a program a mai napig működik.
– Az életkor mellett milyen feltételeknek kellett megfelelned?
– Orvosi igazolásra volt szükségem, illetve egy pszichiátriai vizsgálaton is át-
estem. Nagyjából ennyi kellett. Úgy gondolom, ezeknek a feltételeknek szinte bárki meg tud felelni, ezért csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy éljen ezzel a lehetőséggel. Nemcsak akkor, ha az életmentés a szenvedélye, hanem akkor is, ha arra vágyik, hogy egy szuper csapathoz tartozzon. Megyei szinten mintegy háromszázan vagyunk önkéntesek, országos viszonylatban a miénk a legnagyobb létszám. Mindenféle korosztály képviseltetik itt, a legtöbben azonban iskolások és egyetemisták.
– Hogyan válik valaki vészhelyzetekben akcióba lépő önkéntessé?
– A beiratkozás után elkezdődnek az elméleti és gyakorlati felkészítők, kurzusok. Az első fázisban a páciens szerepében próbálhatjuk ki az életmentésről szóló helyzeteket. Emellett bevásárlóközpontokban és egyéb köztereken szórólapokat osztogatunk a bajmegelőzésről és hasonló dolgokról. A következő szakaszban egy ötnapos elsősegélykurzus következik, majd a 18 éves kortól végezhető paramedikus tanfolyamot és a tűzoltókurzust is el lehet végezni, ez utóbbinak az alsó korhatára a 16 év. Én az elsősegélynyújtási kurzust végeztem el. Leginkább ott kovácsolódott össze a csapatunk, rengeteg új embert ismertem meg. Számtalan hasznos dolgot tanultam, amit bármikor felhasználhatok az életben, ezért is javasolom mindenkinek, hogy ne hagyja ki ezt a lehetőséget.
– Milyen volt az első napod „élesben”?
– 2024. június 1-jén kezdtem el a konkrét munkát. Egészen különleges volt, soha nem felejtem el a kollégákkal való első találkozást, az első riasztásokat. Tizenkét órás szolgálatot teljesítettem. Legelőször Ákosfalvára küldtek. Vittem az orvosi táskát, a monitort, értéket mértünk a betegnél, és kórházba szállítottuk. Az egy elég könnyű eset volt. Aznap egyébként két medikális esethez szálltunk ki, és egy balesethez, egy kamion borult fel, ha jól emlékszem, Cserefalván. Nem volt tragikus, segítettünk a sofőrnek kiszállni a járműből, és ebben ki is merült a segítségnyújtás, ugyanis nem szeretett volna kórházba menni. De az az adrenalin, amikor a hívásra útnak indultunk…
– Hogy lehet ezt a munkát összehangolni az iskolai élettel?
– Csakis egy jó időbeosztással, ez a legfontosabb. Igaz, most, hogy végzős vagyok, inkább a tanulásra összpontosítok, a korábbi években azonban, ha úgy alakult, akár iskolaidőben is mentem segédkezni.
– Mi volt a legemlékezetesebb tapasztalatod az önkéntes időszakodból?
– Tulajdonképpen a néhány hete történt eset, amikor az a bácsi összeesett a Színház téren. Kiderült róla, hogy ismerősöm. Ami viszont meglepő, hogy 2023 őszétől, mióta önkénteskedem, még egyszer sem kellett tűzoltásban részt vennem. Balesetek viszont bőven voltak, meg olyan eset is volt, amikor be kellett jutni egy gyanúsan hosszú ideje nem mutatkozó idős személy lakásába.
– Milyen hobbijaid vannak?
– Az önkénteskedés mellett, amint már említettem, a fényképezés a szenvedélyem, illetve nagyon szeretek a természetben lenni, a haverokkal túrázni.
– Beszéljünk kicsit a jövőbeli terveidről!
– Jelenleg az a legfontosabb, hogy legyen meg az érettségim, anélkül nem tudok továbbhaladni ezen az úton. Ami a továbbtanulást illeti, a Ploiești melletti Boldești-en lévő tűzoltóiskolába készülök, ugyanakkor el szeretnék végezni egy egészségügyi asszisztensi posztlíceumot. Bárhogy is alakulnak a dolgaim, a segítségnyújtás biztosan az életcélom marad.
