„Lehetetlen” – ez az a szó, amit Feichter Ildikó szótárában hiába keresnék. Történetéből bárki erőt meríthet a hétköznapok kisebb-nagyobb kihívásaihoz, ezért is éreztem fontosnak megörökíteni.
– Én egy orvosnak a hibája vagyok – sűrítette egyetlen tömör mondatba létezése legelejét 61. életévében járó beszélgetőtársam, akivel törzshelyén, egy főtéri kávézóban töltöttünk el egy életigenlő üzenetekkel teli másfél órát. – A gyógyszer neve, ami a születési rendellenességemet okozta: Thalidomid. A hatvanas évek közepén kapták ezt a Németországból hozott készítményt a várandós nők, akik a harmadik hónapban rosszul érezték magukat. A gyógyszer nem volt letesztelve, ennek lett a következménye, hogy 1964–65-ben sok mozgássérült csecsemő jött a világra, köztük én is. Igaz, én szerencsés eset vagyok, pszichésen ugyanis nem támadott meg a gyógyszer, így 41 éve könyvelésből élek, de vannak olyan sorstársaim, akik magatehetetlenek.
A ritka diagnózist az internet fókoméliának nevezi, ez az a malformáció, amelynél a végtagok – Ildikó esetében a karok – középső része nem fejlődik ki. A jó humorú, csupa tűz kicsi asszonynál azonban ez soha nem jelentett akadályt a teljes élethez.
– Boldog gyermekkorom volt, nem maradtam ki semmi jóból. Rendkívül mozgékony, energikus kislányként fogócskáztam, bújócskáztam, sőt még fára és kerítésre is másztam, így a játszótársaim sosem tekintettek rám sérültként. Ahogy most is, rendszerint pelerint viseltem, az elrejtette azt, ami nem tartozott másra. Édesanyám mindig messziről figyelt, soha nem próbált segíteni, hagyta, hogy magamtól tapasztaljam meg a dolgokat, és így fejlődjek, ügyesedjek. Ő a 10-es Számú (sz.m.: ma Dacia) Általános Iskolában volt testnevelés szakos tanár. Egyértelmű volt, hogy engem is ebbe a tanintézetbe íratott be, a magyar kolléganője azonban nem akart bevenni az osztályába, úgy gondolta, hogy problémás gyermek vagyok, nem tud majd mit kezdeni velem. A román kolléganő ezzel szemben tárt karokkal fogadott. Így románul végeztem el az I–VIII. osztályt, és ez a későbbiekben nagyon is hasznomra vált. 1975-ben, tízéves koromban, a nagy marosvásárhelyi árvíz után költöztünk a Tudor negyedből a Kövesdombra a szüleimmel és a két öcsémmel, akik egyébként teljesen egészségesek. Nehezen viseltem a változást, sírtam a barátaim után, de aztán jöttek az új ismeretségek. Nem mondhatom, hogy soha senki nem jegyezte meg, hogy „né, a másiknak nincs is keze”, de idővel mindenkivel összebarátkoztam, és ugyanolyan jól szórakoztam a kövesdombi gyerekekkel, mint a korábbi társaságommal. Bármennyire hihetetlen, 14 évesen felmásztam a porolóra, hogy utánozzam Nadia Comăneci-et. Leestem, az egyik kezem eltört. Begipszelték, de én három hét múlva könyörögtem az orvosnak, hogy vegye le a gipszet. Fogadkoztam, hogy jó leszek, vigyázni fogok nagyon magamra, de nem sokkal azután, hogy a doktor bácsi teljesítette a kérésemet, fogócskáztam a játszótársaimmal, megcsúsztam a nedves füvön, újra ráestem a karomra, és újra eltörtem. Ilyeneket csináltam gyermekkoromban. Az iskolában szüneteken pénzest játszottam a fiúkkal, és olyan ügyesen tudtam a fal mögé, a szegőlécre feldobni a 25 banist, hogy mindig elnyertem a többiek aprópénzét. A szerzeményemből aztán egy hétig vehettem magamnak süteményt, 1 lej valamennyi bani volt az isler, az nekem biztosítva volt.
– Mennyire jelentett kihívást az írástanulás? – kérdeztem.
– Kezdetben mindent a számba vettem, a ceruzát is, de idővel megtanultam, hogy a kezeimmel is segítsem a műveletet. Az általános iskola befejezése után, 1979-ben a dossziém a tanügyminisztériumtól a munkaügyi szaktárcához került. Mielőtt folytathattam volna a tanulmányaimat, Bukarestben, az Országos Orvosszakértői és Munkaképesség-helyreállító Intézetben egy csomó vizsgálatnak vetettek alá, hogy kiderüljön, alkalmas vagyok-e a líceumra. Tíz táblát kellett teleírjak a jobb kezemhez rögzített krétával, aztán megpróbáltuk a bal kezemmel is. Az is ment. Két hónapot töltöttem a fővárosban. Amilyen csintalan leánka voltam, ott sem ültem helyt, mindenkinek segítettem. A kantinban étkezések után leszedtem az asztalokat, és beadtam az edényt a mosogatónőknek. Köszönetként kaptam egy almát vagy egy kekszet. A tolószekeres fiataloknak is segítettem, amiben tudtam. Így az asszisztensnők is megszerettek, hétvégente kivittek a városba. Miután hazakerültem Bukarestből, már készítettük a dossziémat a munkaügyhöz. Szeptember elején felvételiztem a jászvásári speciális igényű diákoknak fenntartott kereskedelmi líceumba, és mivel jó voltam matematikából, sikerült bejutnom az erősebbik osztályba. Az ottani internátusi élet is élénken él az emlékezetemben. Mindig segítettük egymást a lányokkal, fésültük egymás haját, megmostuk egymás hátát. 1985-ben érettségiztem. A tízéves találkozóra újra összegyűltünk, amennyien tudtunk, mindenhonnan az országból, az ezután következő években azonban már nem volt, aki megszervezze ezeket az együttléteket.
– Milyen lehetőségek adódtak a középiskola után?
– Nagyon nehezen kaptam munkahelyet, végül 1986-ban a Maros Megyei Rokkantak Szövetkezeténél alkalmaztak, igaz, nem a felkészültségemnek megfelelő könyvelői állásba, mert oda nem lehetett munkaerőt felvenni, hanem mint pénztáros-begyűjtőt. De ettől függetlenül az első perctől a könyvelőségen dolgoztam. Nagyon jó volt a közösség, szép időszaka volt ez az életemnek. 1990 után azonban az elnökünk nyugdíjba ment. Ketten jelentkeztek a helyére, és mivel nem tudtak megegyezni, hogy ki vegye át a vezetői tisztséget, a szövetkezet kettévált, én ahhoz a részhez kerültem, amelyik a Szolidaritás nevet vette fel. Mivel azonban a szövetkezetnek nem volt elég rokkant tagja, ezt a titulust elvesztettük, és a Szolidaritás Kézművességi Szövetkezet név alatt folytathattuk a tevékenységeinket. 2006-ig dolgoztam itt, ezután sok konfliktus adódott, váltani kellett. Egy cégfelszámolótól kaptam ajánlatot könyvelői munkára. Nehéz fába vágtam a fejszémet, mert 200 cég tartozott a nyilvántartásba, egyszerre két számítógépen dolgoztam. De már azelőtt is, 1990-től vállaltam könyvelői pluszmunkát, volt, amikor húsz, különböző területeken tevékenykedő cégnek könyveltem. Most már nyugdíjas vagyok, de részmunkaidőben továbbra is dolgozom: harmincnégy éve vezetem egy autóbádogos cég könyvelését és több biztosítócégnek is könyvelek otthon, egy ideje pedig a Marosvásárhelyi Nyugdíjasok Önsegélyző Pénztáránál is én végzem ezt a feladatot.
Ildikó varrógépen varr – a nyári pelerinjeit is ő készíti magának –, a lábai és a szája segítségével kötni is megtanult, és nemcsak a számítógépet, hanem az írógépet is tudja használni, a gépírást még a líceumban sajátította el. Egy időben, amíg Marosszentkirályon lakott, perzsamacskák és bichon kiskutyák tenyésztésével is foglalkozott. Mióta visszaköltözött a Kövesdombra, és újra tömbházlakásban él, két cicával osztja meg a mindennapokat. Ők hű társai a napindító kávézáskor, utána azonban felpörög az élet, Ildikó a beérkezett, munkával kapcsolatos e-maileket fésüli át, és már neki is lát a halaszthatatlan feladatoknak. De nem csak szakmai téren ennyire aktív.
– Mosok, főzök, takarítok. Mindent el tudok végezni, amit mások, igaz, hogy kicsit másképp, de a végeredmény ugyanaz – mondja, és egész lénye csupa könnyed ragyogás. – A szabadidőmben kirándulni járok, holnap is megyek a kövesdombi könyvtáros, Illyés Claudia szervezte székelyföldi útra. Ha valaki rám néz, lehet, hogy sajnálni kezd, pedig nincs miért. Úgy érzem, hogy legbelül most is az a gyermek vagyok, aki mindenre képes.
