Április 22-e: világnapi dátum, amelyről évente beszélünk, amelynek kapcsán szervezünk pár akciót, aztán visszatér minden a régi, megszokott kerékvágásba. Ez a nap – sok más világnappal egyetemben – valódi fordulópont helyett csupán jelzés.
Marosvásárhelyen minden évben zajlanak Föld-napi programok. Faültetések, szemétszedés, iskolai, állatkerti események, egész napos programsorozatok. Ezek ugyan hosszú távon nem oldanak meg szinte semmit egy nap leforgása alatt, ám mégis van értelmük, mert láthatóvá tesznek egy olyan problémakört, amit máskor hajlamosak vagyunk nem észrevenni, hiszen a hétköznapok taposómalmában nem tűnik fontosnak. Illetve tudatában vagyunk annak, hogy fontos, de a napi gondok mindig elterelik róla a figyelmet, hiszen lesz még arra idő. A Somostető környékén szervezett akciók vagy a városi takarítások szervezői nyilvánvaló módon nem világmegváltó lépésekben, hanem hasznos és kézzelfogható eredménnyel járó tevékenységekben gondolkodnak.
Mindezekkel egyetemben azonban nyilvánvaló: nem ettől a naptól lesz tisztább a város, és nem ettől változik meg bárkinek a gondolkodása egyik napról a másikra. Maradjunk a tényeknél: amit elhasználunk, azt valahonnan elvesszük. Amit kidobunk, az valahol megmarad. Ez a dolgok logikai rendje. És minden, természetvédelemmel kapcsolatos ideológia ezen alapszik.
Európában minderre az egyik válasz az elektromos autók gyártásának, vásárlásának erőltetése. A logika érthető: kevesebb helyi kibocsátás, tisztább városi levegő. Csakhogy ez önmagában kevés, hiszen a világ nagy részén továbbra is hagyományos meghajtású járművek futnak (legnagyobb részén pedig károsanyag-kibocsátási normáktól mentesen), és ez a közeljövőben nem fog gyökeresen megváltozni. Ráadásul az energia, amivel az elektromos autók működnek, sok helyen még mindig nem tiszta forrásból származik, a kinyeréséhez szükséges alkatrészekhez kellő alapanyagok nagy részét messzi tájakról, kontinensekről szállítják a gyárakba. Ezzel globális szinten a probléma csak áthelyeződik, és nem megszűnik. És nem csak az autókról van szó. A globális kereskedelem alapját jelentő tengeri szállítás egészen más léptékben működik: a hatalmas tankerek és teherhajók óriási mennyiségű üzemanyagot fogyasztanak, több tíz tonnányi hajódízelt óránként, mégis nélkülözhetetlenek. Nélkülük a jelenlegi gazdasági rendszer egyszerűen nem működne. Ha csak a Hormuzi-szoros körüli, jelenlegi helyzetet nézzük, egyértelművé válik: amikor fennakadások vannak, azok nem elvont környezetvédelmi kérdésként, hanem azonnali gazdasági problémaként jelentkeznek.
És ebben a világpolitikai helyzetben nehéz komolyan venni az egyszerűként tálalt válaszokat: a változásra nagy szükség van ugyan, ám a rendszer, amiben élünk, igencsak összetett, és nem nyújt egyetlen, azonnali és eredményes megoldásra lehetőséget. A helyi akciók és az egyéni döntések fontosak, de nem oldanak meg mindent, a nagy léptékű folyamatok pedig csak lassan változnak – ha változnak egyáltalán. Ám az, hogy ne szemeteljünk, hogy ne tekintsük természetesnek a pazarlást, nem világnézeti kérdés. Inkább praktikus hozzállás: ami működik, azt érdemes fenntartani, és ha valami, akkor a környezetünk ilyen.
Április 22-e, a Föld napja dicséretes és immár nagy hagyománnyal rendelkező kezdeményezés, amellyel kapcsolatosan 175 országban szerveznek eseményeket, ám mégsem több emlékeztetőnél – évente felidézi mindannak fontosságát, aminek egyébként is a tudatában vagyunk. A vele kapcsolatos fő kérdés pedig az, hogy végre lesz-e kézzelfogható, valós eredményekkel bíró változás mind lokális, mind globális szinten. Mert ha nem, akkor a tiszteletre méltó szándékokból felépülő különböző eseménysorozatok mellett, illetve azok ellenére csak egy kipipált esemény marad abban a bizonyos naptárban.
