A BMC mint közös nevező

A Barabás Miklós Céh Maros megyei csoportjának idei kiállítása is bizonyítja, a nagy hagyományú művészeti alakulat megőrizte nimbuszát, aki valami miatt nem tud az elvárt szinthez igazodó alkotással benevezni, az inkább kihagyja az éppen aktuális bemutatkozást. Ez persze azt a rizikót is magában rejti, hogy a megszokottnál szegényesebb lesz a seregszemle, de az ügyes, agilis és meggyőző kurátor ezt a buktatót is igyekszik elkerülni. Ahogy Makkai István szobrászművész, az alakulat vásárhelyi szervezője is tette, aki a néhány távolmaradó céhtag és meghívott ellenére is elérte, hogy május 17-én a nagy életkori, műfaji, tematikai és stiláris különbözőségek dacára, színvonalas, látványos, kellő egyensúlyt biztosító, elegánsan elrendezett anyag került a közönség elé. Jött is számos érdeklődő, a korábbiaknál is több, hiszen a tárlatnyitó idén egybeesett a Múzeumok éjszakája rendezvénysorozattal, amely egyre nagyobb tömegeket mozgat meg a városban. Ennek is köszönhető, hogy ezen az esten legalább kétszázan nézték meg a 23 céhes művész és 19 meghívottjuk munkáit. Sokan el is beszélgettek a jelen levő festőkkel, szobrászokkal, grafikusokkal, textilművészekkel, keramikusokkal, fotósokkal, a vizuális művészetek más képviselőivel, oldott, baráti hangulat uralta ezt a Bernády Galéria fogadta tizedik BMC csoportos tárlatot is.

A megnyitón a marosvásárhelyi művészközösség rangidős mesterét, a 92. évét taposó Hunyadi László szobrászművészt is köszönthettük. A legidősebb alkotó nemzedék jelenléte fémjelzésként nemesítette meg a rendezvényt. Hunyadi több mint fél évszázada készült, de ma is rendkívül modern hatású kis bronzszobra, a Pentaton mellett a másik kilencvenes, a szintén szobrász Bálint Károly két klasszikus fogantatású plasztikája is látható a kiállításon. A generációkat mintegy ellentételezve, legfiatalabbként a festő Kentelki Gábor hívja fel magára a figyelmet a maga 27 esztendejével. Tavasz és Vihar után című színpompás tájfantáziája meggyőzően szemlélteti, miért tartják manapság az egyik legígéretesebb tehetségnek. Érdekesség egyébként, hogy a tárlat majdnem mindenik szereplője másfelé is a figyelem előterébe kerülhetett mostanság munkáival. A főszervező Makkai meg éppenséggel Budapest és Sepsiszentgyörgy között ingázva kapcsolódott be MAMŰ-s események rendezésébe. Sőt még Kolozsvár is említhető ilyen vonatkozásban. De tudjuk, súly alatt a pálma… Megbírják. A vásárhelyi kurátor a maga 42 évével idősebb, mint a napjainkban „nagy öregekként” számon tartott akkori BMC-alapítók, például Szolnay Sándor, Nagy Imre, Gallas Nándor, Podlipny Gyula. E kis kitérőtől kanyarodjunk vissza az eredeti gondolatmenethez, és jelezzük, hogy a nyolcvanasok is igencsak meghatározók ezen a tárlaton: Kákonyi Csilla, Barabás Éva, Kiss Levente, Baróthi Ádám, Bálint Zsigmond, Hunyadi Mária, Nagy Dalma. Nyilván a hetvenesek, hatvanasok és az életkorban utánuk következők – Bandi Kati, Csíky Szabó Ágnes, Gyarmathy János, Kozma Rozália, Miholcsa József, Sajgó Ilona, Puskai Sarolta, Sánta Csaba, Tordai Ede, Căbuz Andrea – is figyelemre méltó módon mutatkoznak be. És szólnunk kell az immár régóta az anyaországban élő Pokorny Attiláról és Vincze Lászlóról is, akik céhtagságuk jegyében mindig igyekeznek itt lenni a többiekkel, legalább egy mű erejéig.

Színben, formában, alkotói törekvésekben, műfaji sajátosságokban a maguk módján, de a BMC-s kollégáikkal eszmei, érzelmi összhangot teremtve gazdagítják idén is a kiállítást a meghívottak, akik úgy érzik, vásárhelyiségük idekapcsolja őket. Akkor is, ha jelenleg nem a város vagy a megye polgárai. Többségük persze potenciális Barabás Miklós Céh-tag, életkortól függetlenül. A művészeti életben jártasabb olvasók, tárlatlátogatók körében megbecsült név mindahány: Baab József, Banga Szilárd, Căbuz Annamária, Csupán Eduárd, Éltes Barna, Fekete Zsolt, Ferencz Zoltán, Herman Levente, Horváth Levente, Kolumbán Árpád, Mana Bucur, Mureșan Gheorghe, Nagy Annamária, Schneller Mária, Sz. Kovács Géza, Szőke József, Szőcs Zoltán. És a két bajai, a marosvásárhelyi Bethlen Gábor szobrot alkotó Harmath István és grafikus felesége, Harmath Ilona. Mindannyiuk hozzájárulásával kerekedik ki annyira az összkép, hogy közelről sem a teljesség igényével, de a valóságot mégis eléggé gazdagon, árnyaltan és elgondolkodtatón kirajzolja, és azt is érzékeltesse, hogy milyen sokféleképpen, ötletesen és eredeti módon tükrözheti a vizuális művészet a látható és a láthatatlan világot. 

Nyilvánvaló, hogy eléggé meddő próbálkozás ennyi művész alkotói univerzumából kiragadni mindazt, ami közös vonással ruházza fel a kiállítást, hiszen a 62 munka éppen a sajátosságával igyekszik kitűnni, de az elmondható, hogy azok a humánus célok és eszmék, amelyek jegyében a BMC-t ezelőtt 96 évvel létrehozták, majd a kényszerszünet után 1994-ben újjáalakították, ezen a tárlaton is aktualizálható értelmet nyernek, és igen változatos formát öltve kapcsolnak össze múltat és jelent. Egyesek a hagyományos művészi megközelítéshez ragaszkodnak, mások a rendhagyó megoldások, a meghökkentés hívei. Ennek is, annak is kedvező volt a fogadtatása. Mint az utóbbi időszakban általában, ezen a vásárhelyi megmérettetésen is elsősorban a szobrászat remekelt, de a festészet s a textilművészet is meggyőzően felmutatta erősségeit. Az egykor tündöklő grafika felerősödése még várat magára, és joggal remélhető, hogy tágabb teret nyer a BMC-ben is a fotóművészet. De, aki alaposabban nyomon követte az előző évi céheseményeket, a változó tendenciákra is felfigyelhetett. Azt is észrevehette például, hogy a kortárs művészet, a digitális világ is mind több kihívást, szereplési lehetőséget követel magának az ilyen rendezvényeken. Aligha tévedünk, ha azt jósoljuk, ilyen vonatkozásban a Barabás Miklós Céh keretei közt is lesznek markáns változások a jövőben.