A szalmakalapos férfi pár méterre a Hangya-lépcsőtől, egy fa árnyékában heverészett. Szinte egybeolvadt a tájjal, ha nem kiált utánam, biztosan nem veszem észre.
– Hova siet annyira, kisasszony? Ebben a hőségben így rohanni! – harsogta felém. Nem mondhatom, hogy kimondottan várom az ilyen jeleneteket, netán egyenesen vadászom rájuk, inkább éppen fordítva, ők érnek utol engem a mindennapok sűrűjében. Ahogy most is, ennek a kalapos idegennek a jóvoltából.
– Legalább a lépcsősorok végén szusszanjon. Tudja, hogy van: két esemény között is kell legyen egy kicsi pihenő, hogy átgondoljuk, mi minden történt – próbált újra megállásra bírni.
Meglepett ez az eszmefuttatás, de attól még nem állt szándékomban letáborozni a férfi mellé. Ő azonban láthatatlan tálcán kínálta mondandóját, nem lehetett visszautasítani.
– Valamikor én is olyan voltam, mint maga, nem volt nyugtom dologidőben. Amíg falun éltem, volt is mit csinálni ebben az időszakban. Ilyenkor már készültünk az aratásra, aztán ott volt a nagy kert, azt örökkétig öntözni kellett. A majorságot az asszony látta el, a tehenekre nekem volt gondom. De hol van ez már? Több mint tíz év is eltelt, hogy beköltöztem a városba a leányomék garzonjába, nekik meg odaadtam a házat, udvart, földeket. Pedig a vejem nem ért a gazdálkodáshoz, bérbe is adta gyorsan az összes földet valami jövevénynek. De jól van így is, én már nem aggódom semmiért.
Pár pillanatig hallgatott, mintha így akarná igazolni a két lépcső- vagy gondolatsor közti felszusszanás fontosságát. Most már nekem sem volt annyira sietős, ízlelgettem magamban a feltehető kérdéseket, de a szalmakalapos nem várta meg, hogy faggatni kezdjem, magától folytatta:
– Tudja, amíg élt a feleségem, sok nyugtalan éjszakám volt nekem is. Sosem cigarettázott, mégis tüdőrákos lett az asszony, aztán jöttek az áttétek. Kezeltetni nem akarta magát, műteni nem lehetett a kemoterápia előtt. Több mint egy évig néztem a kínlódását, és, persze, próbáltam segíteni, ahogy tudtam. A betegsége végén már nem ismert meg, és nem akarta engedni, hogy a közelében maradjak. A lányomról érdekes módon mindig tudta, hogy kicsoda, pedig miután beköltözött a városba, még hetente sem járt haza hozzánk. Nem hibáztatom, mert tudom, mennyi teher hárul manapság a fiatal családosokra. Annyit küszködtek a párjával, hogy bár egy garzonlakást meg tudjanak vásárolni bankhitel nélkül. Még Angliában is dolgoztak egy ideig, hogy meglegyen a szükséges összeg, és persze mi is belepótoltunk a feleségemmel. De nem sokkal azután, hogy meglett a közös otthonuk, hírt adott magáról a nagyobbik unokám, egy gyönyörű kislány. Nem is tudom, hogy gondolták, hogy elférnek egy ekkora „betonskatulyában” gyerekestől, mindenestől. De egy gyermek még, mondjuk, megtalálja a helyét a szülei mellett egy egyszobás lakásban, főleg amíg kicsi. Csakhogy jött aztán a húga is, és akkor már bonyolódott a helyzet. Hároméves sem volt a kisebbik unokám, amikor asztmát állapított meg nála az orvos. Egyértelmű volt, hogy egészséges, falusi levegőre van szüksége, így aztán nem sokat teketóriáztak a lányomék, felvetették, hogy beleegyezem-e a lakáscserébe. Meg kellett gondoljam a dolgot, és végül arra a következtetésre jutottam, hogy a gyerekek az elsők, értük ott kell hagyni mindent, pláne, ha az egészségükről van szó. Így aztán átszoktattam magam ebbe a másféle világba. Nem volt a legkönnyebb, de mostanra egész otthonosan mozgom benne.
– Mi hiányzott a legjobban, amikor beköltözött a városba? – tettem fel most már én is a magam kérdését.
– Az esti csend és a nappali munka – kacagta el magát beszélgetőtársam. – De aztán feltaláltam magam az új környezetemben. Szerencsére földszinti lakást vettek a lányomék, és a konyhaablakom alatt van egy kicsi bekerített rész, udvarnak éppen nem mondanám, oda mindenfélét ültetgetek. Rögtön a költözés után megkérdeztem a blokkfelelőst, hogy szabad-e szépíteni a „háztájat”, ő pedig egyből beleegyezett. Azóta én vagyok a „blokkos” gazda. Főleg a rózsáimnak szoktak a csodájára járni a szomszédok és a környékbeliek. Meg az unokáim is mindig megdicsérik a növényeket, ha néha-néha meglátogatnak. Mindketten a városban járnak iskolába, a nagy ősszel kezdi a tizedik osztályt, a kicsi a hetediket. A szüleik hozzák-viszi őket autóval, így szinte percre pontosan be van osztva a napjuk, nem sokat időzhetnek nálam. Pedig a kisebbik unokám nagyon ragaszkodik hozzám, mindig látom rajta, hogy szívesen maradna.
– Ön nem szokott kijárni hozzájuk falura? – kérdeztem.
– Nem nagyon. Ha hívnának, hogy menjek valamit segíteni, már csomagolnék is, de így inkább nem zavarom őket. Csak púp lennék a hátukon. De nehogy azt higgye, hogy panaszkodni akarok. Most már jó nekem itt is. Minden nap megjárom magam, sokszor éppen ide jövök ki egyet, hozok magammal egy almát, azt elfogyasztom, aztán csak hallgatom magam körül az életet. Mindig mond valami jót, megnyugtatót.
